2006. július 29.

Vörösmarty Mihály:

PETIKE

Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?"
""Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele.""
"Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?"
""Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele.""
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?"
""Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!""
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?"
""Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál.""
"Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
""Hol van hát?""

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

"Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet'd."

1841

2006. július 28.

Kányádi Sándor:

SZEMED

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állom még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.

2006. július 25.

Tóth Árpád:

DERŰ?

Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyü játék?
Nem remegek s nem pirulok bele,
Közelhajlok s mondom: íme, fehér halánték,
S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme, kis karcsu termet,
S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e?
-- Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed?
A boldog szerelem? az élet-csemege?

-- És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik,
És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy --
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
"Becses, bús gondolatja kószálni merre megy?"
S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe
Fúvom szivarom füstjét, s az évődő kacag --
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!...

Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más?
Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat,
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürügyek: nyájas táj, lágy kisasszony,
Megállni, tétovázni és próbálgatni még?
Légy elszánt és kevély, s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég...

Hopp! jó szivem, csak csinján, hiszen megint becsaptak!
Hopp! bolondul dobogni és kalimpálni kár.
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz újra üres, bús óra vár!
Kopp! jó, beteg szivem, szép csinján, lassú koppal,
Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csinján, lassú toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer, s elfektet a halál...

1911

2006. július 24.

Karinthy Gábor:

RÉGEN ELOMLOTT VONALAK

Évezredek virága: lelkem,
micsoda völgy-torokból jössz te
szilaj szökéssel rendületlen
ég fele törve mély időkön
keresztül, amig én születtem?
Hány zamat izzik szirmaimban
s forr össze mily szag? Hány elődöm
csókjától édes a csókom?

Régen elomlott vonalakban,
hullámok és ivek dalában
lebegtem és torlódtam hajdan,
pazar keringők megpörgettek
hajnal előtt szoknya-viharban,
hintókerékben ott kopogtam,
sétányokon szelek zörgettek,
hölgyek csuklóin égtem.

Majálison a süppedt zöldben
pezsgőspalackok s citerák közt
vággyal sajogva tündököltem,
virágos erkély holdas árnyán
usztam el egyszer éj-időben,
csilingelő nagy fali-óra
rugói közt dobbantam árván
s köröttem alkonyat volt.

A tarka nép mikor kiömlött
a nagytemplomból, átcikáztam
az óriás kupola-gömböt,
ődöngtem a vak folyosókon
s az oszlopok közt, egy kidöntött
ivablakon keresztül aztán
kiröppentem madári-módon
s az éji szél kapott fel.

2006. július 22.

Petőfi Sándor:

MAGYARORSZÁG

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sűlt egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

Eperjes, 1845. április

2006. július 21.

Arany János:

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szõre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérõdzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is -- bogarászni restel --
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körûlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelõ fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó elõtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszûri a tejet,
Kérõ kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyûl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tûzre venyigét rak:
Õ a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körûl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgõs héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából idõnként tûzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyû arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tûzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erõsen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörõdött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredõi elsimulnak szépen;
Gondüzõ pipáját a tûzbe meríti;
Nyájas szavu nõje mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illõ, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett õ már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izû a falat, ha mindnyájan esznek, --
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajõ a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb --
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idõsb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" -- rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", -- így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tõle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendõt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tûz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, -- egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegõ szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851 ápr. 10)

2006. július 19.

Radnóti Miklós:

LOMB ALATT

Kora reggel óta csöndben heverek én,
balról a diófa, jobbról kiterítve
háborút ujságol a vérszagu ujság.
Keresztülsüt a nap a dió levelén,
erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
Fülemre fordulok és hallom, alattam
fészkében megmozdul, nőni akar s puha
földet kaparász az ezerujju gyökér
és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

*

Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
gyere le szellő,
már hajlik az ág,
fut a béke is, zizzen az ujság,
gyere le szellő,
dagadj viharrá,
lépj rá a lombra, szakadj le alá.

Gyere le szellő,
már hajlik az ág,
elfut a béke s kigyúl a világ.

1936.

Radnóti Miklós:

Julius

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

2006. július 15.

József Attila:

SZABAD-ÖTLETEK JEGYZÉKE
két ülésben

Vasárnap este 3/4 9-kor

Foglalat:

Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert ő egy mással is helyettesithető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl őt, ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent - 2 évet vesztene.


(részlet)

József Attila:

OSZTÁS UTÁN

A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.

Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.

Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,

hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.

1935. ápr.

2006. július 14.

Tóth Árpád:

ESTI VÍZIÓ

Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem,
S mint züllött küllők rívó tengelyen,
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédülő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra...

S ülök és bámulok a lenti útra,
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger... enyhe, renyhe teste
Mélyülve nő, s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe,
S lomhán lapulva árad fellebb-fellebb...

S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából,
Mint halk sellők alanti hablakából,
Dal szól... tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen...

S mint fulladó az örvénylő vizen,
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem... s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír... anyus sír, azt hiszem,
S tompán tünődöm: mért sírhat?... miattam?
S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves...

És szólanék: ne sírj, anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék,
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni... s elnézek a csendes
Homályba, s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit... oly furcsa, furcsa...

Monoton körforgással... újra, újra...

1911

2006. július 13.

Dsida Jenő:

A MÉRFÖLDKÖVEK TITKA

Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.

2006. július 12.

Ady Endre:

ÉS SEHOGYSE VAGYOK
(Levél s többijét is megírom.)

„...És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kinjaim a megszenvedett kinok.

Zárt életet ujra elkezdeni,
Fölvenni a daliás lárvát,
Ujjongani, mikor testünk bizserg
Nem fiatalon és vér-duzzadón,
De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
És gondolni évek számaira,
Hogy harmincöt és azután harminchat
És kételkedni a kisleányban,
Aki, szegény, pedig nem rossz talán
És mindenben és még több mindenben
Látni vakítóan a Semmit:
Talán öregség, talán már Halál.
Hát jöjjetek beigért éjszakák
Hát jöjjetek nagy megcsufolások,
Szégyenek, kinok és régi babák.

Kár, hogy néha sokáig élünk
És ugy vagyok, hogy sehogy se vagyok.”

2006. július 11.

William Shakespeare:

HAMLET, DÁN KIRÁLYFI

HAMLET:

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét. - De csöndesen!
A szép Ophelia jő. - Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.

Robert Burns:

LEVÉLHULLÁSKOR

Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

(Fodor András fordítása)

2006. július 7.

Ábrányi Emil:

NE SÉRTSD MEG...

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,
Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...

2006. július 6.

Áprily Lajos:

NYÁRVÉGI JÁTÉK

Már nem jutok sem Svájcba, sem Tirolba.
De itt a tornyos felhők fényesek.
S mintha minden felhőnek bérce volna,
fel-felragyognak, mint az Alpesek.

Játékot űz az ég nyárvégi kedve,
hó-fényességből látomás terem:
Ifjú vagyok s a gyorsvonat lihegve
hívó Párizs felé rohan velem.

2006. július 5.

Sárközi György:

VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

- Egymásmellet és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

2006. július 3.

Kaffka Margit:

PETIKE JÁR

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
- Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. -
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
- Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, - most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
S megered szaporán, - elesni nem ér rá,
Előre hajlik - s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik... majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
"Tip-top" - így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
...Tűnnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, -
Reszketve, ijedten suttogom én el:
- "Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"

1903

2006. július 2.

Szabó Lõrinc:

LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

2006. július 1.

Reményik Sándor:

JELEK

Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.

De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?

S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentõl elrekesztve, önmagában.

Anna Ahmatova:

HÁZ A HÓBAN

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.