2006. december 24.

József Attila:

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem,
Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

2006. december 22.

Lázár Ervin (1936-2006):


SZÖKEVÉNY SZEPLŐK

Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy – a hetvenhatodik – a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát, ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.
– Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! – kiabálták.
S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel – mondanom sem kell – Szeplő Szepi is ment a többivel.
Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
– Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
– Kisfiú? – csodálkozott Marci. – De hiszen én a Marci vagyok.
– Jesszus! – kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. – Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
– Nincs szeplőm? – csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:
– Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
– Nem a tükör rossz, kisfiam – csóválta a fejét a mamája –, hanem tudod, a szeplők…
Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. „Egy azért maradhatott volna – gondolta magában. – Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.” És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.
De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
– Hát a Marci hol van? – kérdezték.
– Én vagyok – mondta rosszat sejtve Marci.
– Nono! – így a hentes.
– Na ne! – így a fűszeres.
– Naná! – így az újságos.
– Nana! – így a virágárus.
– No ne! – így a zöldséges.
– Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj – mondták és legyintettek.
És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
– Mi bajod? – kérdezte a mamája.
– A szeplőim – sóhajtott Marci –, a szeplőimet akarom!
Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.
Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
– Jó napot! – köszönt.
– Jó napot! – válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. – Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?
– A szeplőimet keresem – mondta Marci.
– Milyen volt?
– Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.
– Nyele volt a szeplőjének? – kérdezte.
– Nem – hebegte Marci.
– Akkor ez nem az – állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.
Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
– Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
– Sajnos, egyik se – szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.
A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
– Szóval szökött szeplőket keresel?
– Igen.
– Részegesek?
– Nem.
– Raboltak?
– Nem.
– Mit vétettek a törvény ellen?
– Semmit – mondta Marci.
– Hát akkor? – tárta szét a karját az őrmester.
Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
– Szeplőügyben? – ráncolta a homlokát a portás. – Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
– Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
– Nem szép ló, szeplő – morogta Marci.
A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
– Talán a növénytermesztésnél – mondta.
A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
– Szeplő? Egy pillanat. – Föllapozott egy nagy könyvet. – Várjunk csak… szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű – olvasta a könyvből, és felkiáltott: – Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?
– Nem laput, a saját szeplőimet – magyarázta Marci.
A felvirágozott fülű elkomorodott.
– Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.
A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
– Azt is felolvasom neked – kiáltotta –, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.
– Ej – sóhajtott odakinn –, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
– Hát te? – kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
– Kóbor szeplőket figyelek – mondta Mikkamakka –, nagy ma a szeplőjárás.
– Csak nem? – csillant fel Marci szeme. – Hány szeplőt láttál?
– Hetvenhatot – mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. – Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
– Merre mentek? – kérdezte izgatottan Marci.
– Erre – mutatta Mikkamakka.
Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
– Olyan jó lenne, ha visszajönnétek – mondta nekik Marci.
A szeplők gyanakodva néztek rá.
– És nem szidsz többet bennünket?
– Soha – mondta mély meggyőződéssel Marci.
– Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?
Marci rázta a fejét.
A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
– Mindnyájan megvagytok? – kérdezte aggodalmasan.
– Egy pillanat – mondta az, amelyik a fülcimpáján ült –, megszámolom. – Aztán ijedten fölkiáltott: – Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
– Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! – mondta neki Marci.
De Szeplő Szepi rázta a fejét.
– Nem mehetek – mondta –, mert akkor ez egyedül maradna. – És maga mellé mutatott.
Ekkor vették észre – Marci és a szeplők –, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.
– Bemutatom Szeplő Sziszit – mondta Szepi. – A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
– Bizony – mondta Szeplő Sziszi –, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
– Igaz – mondta Szepi szomorúan. – S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és… és… mit is mondtál még?
– Lődörgünk.
– Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
– Tudjátok mit? – mondta erre Marci. – Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
– Igazán?! – kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
– Gyönyörűséges! – mondta. – Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
– És a fülcimpa, az neked semmi? – méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.
Hazaértek.
– Na végre, hogy mindnyájan megvagytok – mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. – Azért valami furcsa van rajtad.
– Talán Szeplő Sziszire gondolsz – mondta Marci. – Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.

***
Elment Ő is, az egyik legkedvesebb íróm, a nagy mesemondó. Májusban volt 70 éves. Nagyon fog hiányozni!

2006. december 19.

Lányi Sarolta:

NAGYON CSENDES SZERENÁD

Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

2006. december 18.

Bárd Oszkár:

KARÁCSONY

Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.

A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.

Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.

Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.

Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.

Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.

Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.

A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.

Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.

(Erdélyi karácsony c. antológiából)

2006. december 16.

Juhász Gyula:

MESE

Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Világ végére néztek
Ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
Nem látott senkit ő,
Az Óperencián túl
Megállt a vén idő.
A világszép lány nézte
A csillagos eget,
Tavasz táján szívében
Valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
Valakit várt nagyon,
De csak a csillag nézett
Be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
Hideg és halovány.
S hiába várt örökké
A világszép leány...

2006. december 15.

Bródy János:

A "B 612"-ES BOLYGÓ

A nagy bolygókon kívül, minek mind tudjuk nevét
Még számtalan kis parányi bolygót rejt a csillagos ég
Szabad szemmel hiába nézed, sohasem láthatod
A "B 612"-est, hol a Kis Herceg lakott

Csak azért mondom, mert tudom, hogy van, kinek kell a bizonyítás
Hogy a "B 612"-es bolygót látta egy csillagász
Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy mindez mese csupán
Hisz mindannyian vágyakozunk egy igazi barát után

Szomorú lenne, ha nem hinnéd hogy, itt volt velem
Szomorú lenne, ha nem hinnél nekem
Szomorú lenne, ha nem hinnéd, hogy volt egy barátom
Olyan egyedül maradnék a világon

Hat éve már, hogy a Kis Herceg tőlem elbúcsúzott
De megpróbálom elmondani, hogy igazán milyen is volt
Lehet, hogy mindenre pontosan már nem emlékezem,
Ha tévednék valami részletben, kérlek bocsásd meg nekem

És az is lehet, hogy minden csupán egy különös álom volt
De azóta éjszakánként nevetnek rám a csillagok
Tudom, hogy valahol egyedül él egy tüskés kis virág
És érzem, mennyi mindent jelent egy igazán jó barát

Szomorú lenne, ha nem hinnéd, hogy itt volt velem
Szomorú lenne, ha nem hinnél nekem
Szomorú lenne, ha nem hinnéd, hogy volt egy barátom
Olyan egyedül maradnék a világon

2006. december 14.

József Attila:

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

1922. nov. 12.

2006. december 9.

Juhász Gyula:


NOSZTALGIA

Párizs, hol az élet
Forró szíve ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs
Tiéd ez a dal!

Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs
Meglátlak-e még?

Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó de azért Párizs
-- Akit imádok --
Rám vár és várnak rám
Az új zsoltárok!

2006. december 8.

Rakovszky Zsuzsa:

VAN GOGH

Minden, amit megszállt a nyár
– vashíd, barackfa, búzatábla–,
virágban áll vagy lángban áll,
krómsárga, okker, sárga-sárga.

A szem, az elme lángban áll,
lángban a kettő közt a pálya,
aztán a szürke ár, az ár:
depresszió, a lét apálya.

A gát bedőlt, nem zár a zár:
az idegpályákat bejárja
a külvilág élet-halál
sötét-fény skizofréniája.

2006. december 7.

Juhász Gyula:

KARÁCSONY FELÉ

Szép Tündérország támad föl szivemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

… Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

… És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Zelk Zoltán:

TÉLAPÓ ÉS A HÓEMBER

Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdról,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is tinéktek most
színigazat mondok.

Így kezdte a hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jóestét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
„Jóestét kívánok!”
s látja, hogy egy piros csizmás
öreg ember áll ott.

„Jó, hogy jöttél, öreg ember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad.”

„Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer –
feleli nagy nevetve a
piros csizmás ember-,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok –
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!”

Így történt, hogy akkor este –
- látta, aki látta –
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.

Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!