2006. december 22.

Lázár Ervin (1936-2006):


SZÖKEVÉNY SZEPLŐK

Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy – a hetvenhatodik – a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát, ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.
– Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! – kiabálták.
S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel – mondanom sem kell – Szeplő Szepi is ment a többivel.
Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
– Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
– Kisfiú? – csodálkozott Marci. – De hiszen én a Marci vagyok.
– Jesszus! – kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. – Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
– Nincs szeplőm? – csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:
– Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
– Nem a tükör rossz, kisfiam – csóválta a fejét a mamája –, hanem tudod, a szeplők…
Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. „Egy azért maradhatott volna – gondolta magában. – Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.” És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.
De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
– Hát a Marci hol van? – kérdezték.
– Én vagyok – mondta rosszat sejtve Marci.
– Nono! – így a hentes.
– Na ne! – így a fűszeres.
– Naná! – így az újságos.
– Nana! – így a virágárus.
– No ne! – így a zöldséges.
– Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj – mondták és legyintettek.
És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
– Mi bajod? – kérdezte a mamája.
– A szeplőim – sóhajtott Marci –, a szeplőimet akarom!
Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.
Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
– Jó napot! – köszönt.
– Jó napot! – válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. – Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?
– A szeplőimet keresem – mondta Marci.
– Milyen volt?
– Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.
– Nyele volt a szeplőjének? – kérdezte.
– Nem – hebegte Marci.
– Akkor ez nem az – állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.
Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
– Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
– Sajnos, egyik se – szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.
A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
– Szóval szökött szeplőket keresel?
– Igen.
– Részegesek?
– Nem.
– Raboltak?
– Nem.
– Mit vétettek a törvény ellen?
– Semmit – mondta Marci.
– Hát akkor? – tárta szét a karját az őrmester.
Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
– Szeplőügyben? – ráncolta a homlokát a portás. – Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
– Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
– Nem szép ló, szeplő – morogta Marci.
A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
– Talán a növénytermesztésnél – mondta.
A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
– Szeplő? Egy pillanat. – Föllapozott egy nagy könyvet. – Várjunk csak… szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű – olvasta a könyvből, és felkiáltott: – Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?
– Nem laput, a saját szeplőimet – magyarázta Marci.
A felvirágozott fülű elkomorodott.
– Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.
A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
– Azt is felolvasom neked – kiáltotta –, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.
– Ej – sóhajtott odakinn –, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
– Hát te? – kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
– Kóbor szeplőket figyelek – mondta Mikkamakka –, nagy ma a szeplőjárás.
– Csak nem? – csillant fel Marci szeme. – Hány szeplőt láttál?
– Hetvenhatot – mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. – Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
– Merre mentek? – kérdezte izgatottan Marci.
– Erre – mutatta Mikkamakka.
Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
– Olyan jó lenne, ha visszajönnétek – mondta nekik Marci.
A szeplők gyanakodva néztek rá.
– És nem szidsz többet bennünket?
– Soha – mondta mély meggyőződéssel Marci.
– Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?
Marci rázta a fejét.
A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
– Mindnyájan megvagytok? – kérdezte aggodalmasan.
– Egy pillanat – mondta az, amelyik a fülcimpáján ült –, megszámolom. – Aztán ijedten fölkiáltott: – Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
– Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! – mondta neki Marci.
De Szeplő Szepi rázta a fejét.
– Nem mehetek – mondta –, mert akkor ez egyedül maradna. – És maga mellé mutatott.
Ekkor vették észre – Marci és a szeplők –, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.
– Bemutatom Szeplő Sziszit – mondta Szepi. – A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
– Bizony – mondta Szeplő Sziszi –, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
– Igaz – mondta Szepi szomorúan. – S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és… és… mit is mondtál még?
– Lődörgünk.
– Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
– Tudjátok mit? – mondta erre Marci. – Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
– Igazán?! – kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
– Gyönyörűséges! – mondta. – Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
– És a fülcimpa, az neked semmi? – méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.
Hazaértek.
– Na végre, hogy mindnyájan megvagytok – mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. – Azért valami furcsa van rajtad.
– Talán Szeplő Sziszire gondolsz – mondta Marci. – Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.

***
Elment Ő is, az egyik legkedvesebb íróm, a nagy mesemondó. Májusban volt 70 éves. Nagyon fog hiányozni!

Nincsenek megjegyzések: