2007. március 31.

Radnóti Miklós:

HÁROM HUNYORÍTÁS

1

Odakinn már setteng a reggel,
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyu szellők játszanak.

Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;

végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.

2

Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,

s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.

3

Tegnapi ujság fekszik a földön,
alvó címeit most ujraköltöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.

Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,

s ujjamig szalad az idegesség.

2007. március 29.

Juhász Gyula:

EMBERI HITVALLÁS

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

2007. március 25.

Juhász Gyula:

HARANGJÁTÉK

A pillanat,
Mint temetőben a gyík, úgy szalad.

A percek,
Mint sivatagban a homok, peregnek.

Az órák,
Mint vándorok, az útat egyre rójják.

A napok
Mennek, mint körmenetben a papok.

Az élet
Elmúlik, mint felhői a nagy égnek.

Az örökkévalóság
Hullatja szirmait, miként a rózsák.

De gyakran
Ott van a tovatűnő pillanatban.

2007. március 24.

B. Radó Lili:

MEDDŐ DOLOG, PAJTÁSOM, VERSET ÍRNI

Azt hiszed, az ég kékebben mosolyog,
mert hasonlít a kedvesed szeméhez?
Hogy a parasztnak könnyebb így a dolog
és mert megírtad, a koldus nem éhes?

Van-e asszony, akinek vajúdása
a te dalodtól lett egy percre könnyebb?
Kicsavartad-e gyilkos kézből kését,
adtál-e csókot, töröltél már le könnyet?

Meddő dolog, pajtásom, verset írni.
Nagy a világ, ki hallja meg dalod?

"Rögös az út, sokára értem végét
s addig magamnak eldúdolgatok."

2007. március 23.

Weöres Sándor:


2007. március 22.

Népdal

Tavaszi szél vizet áraszt
Virágom, virágom.

Minden madár társat választ,
Virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
Virágom, virágom?

Te engemet s én tégedet
Virágom, virágom.

Zöld pántlika, könnyű gúnya,
Virágom, virágom.

Mert azt a szél könnyen fújja,
Virágom, virágom.

De a fátyol nehéz ruha,
Virágom, virágom.

Mert azt a bú nyomdogálja,
Virágom, virágom.

2007. március 21.

Várnai Zseni:

CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

2007. március 20.

Áprily Lajos:

INDULÓ RIGÓDAL

Ahogy végezte őszi szürkületben,
alj-ágon most oly halkan intonál.
S bár még a szélben dér fuvalma lebben,
minden reggel magasabb ágra száll.

S eljő a nap: csúcs-ágra száll a fáján,
nem félemlítik lappangó fagyok,
ragyog a nap fekete toll-ruháján
s a szívszédítő ének is ragyog.

Áprily Lajos:

DIDERGÉS A TAVASZBAN

Tél-ízű nap. Ködös, hideg, komor.
Didereg a fehér kökénybokor.
Zsugorodnak a patakparti fák.
Dideregsz, ember. Dideregsz, világ.

2007. március 15.

Petőfi Sándor:

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január

2007. március 10.

B. Radó Lili:

CSAK A SZÍVED NE...

Csak a szíved ne énekeld ma, költő!
A szív ma luxus, cicoma a lélek,
korgó gyomorról harsan most az ének
s erős ökölről, amely ütni tud.

Győztes ma az, leggyorsabban ki fut
s ha ágy van, néhány rongy és jó ebéd,
ki bánja ma a krisztusok sebét,
kit bánt a lélek töviskoronája?

Fontos az emberben ma egy: a szája,
eszik és csókol vagy olykor felüvöltőn
káromolja az Istent. És Te, költőm,
magadról énekelnél néki most?

A szerelmed, a könnyeid, a vágyad?
Lelked legmélyén vess ma nékik ágyat;
mely visszahív, tán lesz még emberöltő,
de szívedről ma hallgass, hallgass, költő!

2007. március 7.

Ady Endre:

>>ÁDÁM, HOL VAGY?<<

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús >>Ádám, hol vagy?<<-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

2007. március 3.

Tóth Árpád:

ÖRÖK TAVASZBAN JÁRNÉK

Örök tavaszban járnék, mikor a rügyek barna
Résén az új levél görbűl már szeliden
Mint enyhe nap verőjén ha kismacska pihen
S bársony talpából lágyan ferdűl ki gyenge karma...

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,
Amíg a vídám alkony, mely halk sipon dudolgat,
Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,
S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,
Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,
Ballagó bogarat kék párjához terelnék,
S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Olvasnék, eltünődve: mily finom, furcsa műszer
A költő tolla, mely amíg betűket rajzol
A néma vonalakból milyen tündéri jaj szól:
Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...

S elfáradnék s nem kéne zsongító mérgû vegyszer
Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,
S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,
Milyen lesz, amelyik hozzám szökik el egyszer...

S ocsúdva, messzinéznék a kék fátylú oromra:
Jön-e már kedvesem s mivel várjam s hogyan?
Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,
Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Oh jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,
De keserű utánad az árva lélek íze,
Elég már... bús aranyfüst az álmok dőre dísze,
S a józanúlt agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,
Az álmokat, de lásd, oly jó ha még terem
Pár ábránd, elfeledni: ezer fejszés teren
Mint ritkúl drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,
Magának s másnak is: körűl sok dermedt társa,
Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa
Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...

B. Radó Lili:

HATVANÉVESEK

Ha férfi vagy és hatvanéves lettél
és mögötted van már az ifjúság
- míg éjszakáztál, néha nagyokat ettél
s egy kis színésznő volt a kedvesed -
házasságod Jólnevelt Úrilánnyal,
(kit valakivel megcsaltál hébe-hóba,
ki eleinte ezért boldogtalan volt,
aztán csak sírt és végül elviselte,
s már úgy emlékszik, példásan éltetek)
hogy mögötted van mindez végre már,
mögötted munkás, termelő idők,
amíg jövőd tervezted s pozíciót szereztél,
ma már, hogy férfi vagy és hatvanéves lettél
s szerkesztője vagy egy nagy napilapnak,
avagy tanár az akadémián,
igazgató vagy elnök úr a címed,
azt gondolod, ideje lenne már,
hogy nemsokára méltóságos úr légy.
Ma ráérsz későn menni a hivatalba,
a szolga hajlong, míg lesegíti kabátod,
jogod van régi vicceket mesélni
s visszavonulván esténként szobádba,
nyugodtan mondhatod, hogy Voltairenél nincs különb,
hogy Ady Endre tőled idegen,
s nem tehetsz róla, Picassot nem érted.

De jaj neked, ha asszonynak születtél,
és százszor jaj, ha hatvanéves lettél!
Mert nagy dolog, hogy nem a kaszinóban,
de kávéházban kavargatod vasárnap
a haboskávét s a többi nagymamának
azt meséled, hogy vőd hozzád milyen jó,
hogy unokád egy hangversenyen ma fellép,
s hogy a fiad mit ír Amerikából.
neked már gyakran mondják, hogy "ezt nem érted",
az unokád, ha nyáron levelet írtál,
eldugta azt, félt, hogy megmosolyognának,
hogy az uccát most is tc-vel írod.
S te megmondani nem tudod nekik,
hogy ötven éve nem volt liceum
s mikor angolul kellett volna tanulnod,
szamárhurutja volt a gyermekednek.
(Egy kis faluba utaztál el vele,
félnapokat ültél az ágya mellett
s malmot játszottál, pedig hogy untad akkor,
míg ifjú voltál s friss volt az agyad még.)
Hogy mondhatnád, hogy foltozni tudsz, nagyon jól,
mert azt csináltad, amíg a szemed birta,
és nem jutott időd az olvasásra;
hogy mire őket valahogy felnevelted
s időd lett volna egy kicsit magadhoz,
addigra fáradt lettél, csak nyugalomra vágyol
s megfakultak a szálak sötét hajadban.
Hogy mondhatnád el mindezt nékik, kedves,
hisz nem látod, hogy összemosolyognak
téli estén, futó látogatáskor,
ha zongorázó unokádat kéred,
hogy játssza el az "Albumblatt für Elise"-t.

B. Radó Lili:

TAVASZI FOHÁSZ

Langyos eső, tavaszi eső,
áztasd lággyá a téli földet
s míg magva dús kalászba szökken,
millió virága karcsún
tárja tarka kelyhét az égnek.

Langyos eső, könnyek esője,
lágyitsd termővé szivem földjét,
hogy szűz virágát szent csokorban,
kincses kalászát kéveszámra
szerelmesemnek elvihessem.

2007. március 1.

Áprily Lajos:

MENNÉK ELÉD

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!