2007. szeptember 29.

Tóth Krisztina:

A KÖNNYŰ POGGYÁSZ
- dalocska -

Lengyel Péternek

Én a szálakat az istennek nem tudom.
Sem fölgombolyítani, sem elengedni, nem.
Könnyű poggyászom sose lesz már
e földön. Pedig az mindig kellhet.

Akinek gyereke van: az könnyű poggyász.
Nélküle ne nagyon éljen, jó ha tudja.
Egyéb tudásunk birtokában
minek a szobanövény, a kaspó:

csak a víz benne, mint a könnyek.
Nem is szólva a lexikonokról,
tubusos hajfestékről az első
ősz szálak ellen. Ésatöbbi.

Álmok, álmok: hova is gyömöszölnénk
annyi sok érintést meg arcot,
szép csobogást. De egyetlen
álmot azért, ha mégis, a fiamról

vinnék: semmi, csak ül és bámul.
Beszélni sem tud még, de én
követelem, ígérje meg, hogy
én halok meg előbb-

Vészi Endre:

A HÉTPRÓBA KÉRDÉSEI

Megkérdeztem magamtól, míg az est leszállott,
hadifogságban vállalnád-e magad mellett?
vagy deportálás ősállati iszonyában,
hol krumplihajért üvölt gyáva, bátor -
a kenyérosztást reábíznád?
Kezébe adnád leveleid? szégyenedben
leülnél hozzá, megvallani, meggyalázott,
hogy erődből már helytállásra nem futotta?
s ha gyilkosaid gyötörnék ki vallomásod,
mentőtanúnak, egyetlennek, elhívatnád?
Az utolsó két korty vizet, hogy elfogadja,
s döntsön helyetted, ki igyon - hogy a fogságból
kit váltsanak ki -
reábíznád?
hogy ő legyen az ejtőernyő kioldója
hogy ő legyen a kéz, mely felhúz a tetőre
kávédban cukor, szükséges só ételedben
hogy ő legyen az elégtétel első szava - reábíznád?

A hétpróbának alávetnéd?

Arszenyij Tarkovszkij:

AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJAI

Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.

(Fordította: Baka István)

Tandori Dezső:

A BERENDEZKEDÉS

Hogy emlékeztesse rá:
„Ide még jön valami” –
odatett valamit.

2007. szeptember 27.

Weöres Sándor :

BALLADA HÁROM FALEVÉLRŐL

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -

Elröpült három falevél
- - - - - - - - - - - - - - -
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.
- - - - - - - - - - - - - - -
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,

ti szegény három falevél?

2007. szeptember 26.

Babits Mihály:

(Rippl-Rónai József festménye)
EGY SZOMORÚ VERS

melyben a költő azon panaszkodik,
hogy nincsen barátja.


Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.

Karinthy Frigyes:

A GYERMEK MOSTANÁBAN NYUGTALAN

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, -
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.

Sír és liheg - dobban szivembe' szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly -
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; -
Már nedves és felhős - nem megy tovább,
Kicsordul...

A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, -
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt -
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt -
Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá - eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: - hát mi ez?
Őrült vagy?

Kaffka Margit:

MADÁRSORS

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, -- tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
"Terülök! Terülök!" -- szólt az asztalod.

Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát...

Tóth Árpád:

MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

Tóth Árpád:

LÁNG

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

Tóth Árpád:

JÓ VOLNA SZÉPEN...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek...... életem.....

(töredék)

2007. szeptember 25.

Tóth Árpád:

HOVÁ RÖPÜLSZ?

Hová röpülsz? A föld nem jó neked?
Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád,
Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket,
Azért mégis csak tűrhető tanyád.
Van mit enned - még mire éhezel?
Te kapzsi! Jutott, ami juthatott:
Egy darab kenyér. Egy odúnyi hely,
Hol sebeidet babusgathatod.

Mi kéne még? - nyűtt, fájó homlokod
Mely isten hűs térdére hajtanád?
Azt hiszed, az Igazság felzokog,
Ha lenéz, s a porban vergődni lát?
Ugyan! Képzeld csak, egy-két millió
Méter magasból már mily semmi vagy;
Égő koponyád hitvány kis dió,
Kit földre ráz egy szél, s rohadni hagy.

Ember vagy. Punktum. Annak is szegény.
Miért? Ne kérdd! Igazságot ki tesz?
Bús életed, a fáradt kis regény
Hadd folyjon. Egyszer majd csak vége lesz.
Te fejtenéd fel ok és okozat
Ős szövetét, a kusza fonalat?
Hagyd! Lehúzna, mint úszót a moszat,
S megfojtana a mélységek alatt.

Jobb így. Kapcsold le hiú szárnyaid.
Maradj a földön, s békülj meg vele.
Éld életed, ahogy lehet. Ne szidd!
Volt tavasza. Lesz ősze és tele.
A föld színén néha ragyog a nap,
Örülj te is. Sütkérezz, árva rög,
Míg egyszer majd a sok hű föld-darab
Lágy testvérszóval föléd dübörög.

Tóth Árpád:

OLYKOR ÉJJEL...

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

József Attila:

FÜST

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok -
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

Horatius:

KIBÉKÜLÉS

HORATIUS

Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.

LYDIA

Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott a thrák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam akár hajdani ősanyánk.

HORATIUS

Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalosajku is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.

LYDIA

Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.

HORATIUS

S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma, és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki, Lydiám?

LYDIA

Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bősz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!

(Radnóti Miklós fordítása)

Áprily Lajos:

CSAK MENJ

Sokat szenvedtél perzselő napon,
a kábító kánikulai hőben.
Most már lehűlhetsz: indulj s kóborolj
a fákat fosztó, vége-nincs esőben.

Csak menj, odáig, hol legtöbb avart
gyűjtött az ér kanyargó sziklamedre.
Keress, kutass: talán reátalálsz
az elsodort évekre: életedre.

Áprily Lajos:

ÁMULNI MÉG...

To thaümadzein...

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?

Ady Endre:

EGY KEVÉSNYI JÓSÁGÉRT

Ha van még Jó bennem, óh uram,
Kérlek és nem is szomorúan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

2007. szeptember 24.

Füst Milán:

EMLÉKEZETŰL

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, -

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! - mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, -

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, -

S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, -

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, -

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bújósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

József Attila:

(KARÓVAL JÖTTÉL...)

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

József Attila:

KÉT HEXAMETER

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

József Attila:

ISTEN

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek. Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.

2007. szeptember 23.

Radnóti Miklós:

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944.

József Attila:

HARMATOCSKA

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

1929.

Weöres Sándor :

A CÉLRÓL

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

Szilágyi Domokos:

FÖLFEDEZŐK

Az utca -- utca. Csakugyan! --
Esik -- sáros.
Nap süt -- poros.
Éjjel -- sötét.
Nahát!
Ki hitte volna --
vannak még csodák!

A búza -- búza. Szőke. Az
ocsú -- ocsú bizony,
a pipacs meg piros.
Saját
szememmel láttam!
Vannak még csodák.

Az ember -- ember. Csakugyan! --:
nem csirke, nem ló,
nem isten, nem ördög.
Az egyik épp most kacagott,
a másik meg üvöltött.
És én -- én mindezt
fölfedeztem!
Remek!

(Utóirat:
Gyerünk hát, emberek,
és bővítsük a listát!
Nem más fizet rá -- mi magunk,
ha utánvéttel vagyunk optimisták.)

(1968)

Falcsik Mari:

ÁLOM ANYÁMRÓL

anyám terólad álmodtam az éjjel
szegény anyám te szomorú komoly
fiatal voltál friss csokor kezedben
megláttál akkor: napfény-mosolyoddal
szaladni kezdtél rezegtek a fürtök
hajad világosbarna fürtjei

harangozott a régi karcsú szoknyád
azt hittem engem futsz köszönteni
két szörnyű nagy ház szűkülő közében
de elfutottál mellettem s a csokrod
dús illatából épp hogy lopni tudtam
mosolyod szintén elúszott mögém

mögöttem állt egy keszeg öregasszony
csodálkoztam hogy tán te ismered
s jöttél is vissza mire eddig értem
lecsüngő kézzel lóbáltad a csokrot
csalódott arcod most megint komoly lett
sírósan mondtad: "Nem a nagyanyád."

2007. szeptember 22.

Kaffka Margit:

EMBERKE

Rámnyitja az ajtót

Anyám, már itthon vagy? - Há, lábujjhegyen szöktél be megint!
És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, - szép!
Hol pislogsz a sötétben? - A kályha mellett ülsz? Odatalálok!
Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbemászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen!
- 'Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog!
Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni szívem!
Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? - Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se' hibázik, nézd meg!
És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya.
Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad?
Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. -
Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért
Sok-sok pénzt, mint neked, - én mindennap fogok hozni
Kardot meg autót, meg kockát. - Vagy nem, teneked, nem azt,
Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És lovat meg puskát magamnak. - Te nem hoztál semmit ma nekem?
Én... csak tréfából kérdem! Én szeretlek, ha nem is hozol!
Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit!
... Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a jégcimbalom?
Ejnye anyu... Hát mért vagy te ma megint olyan...?
Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával!
Tőlem is a piros lapdát tavaly elvette tudod
Egy rossz csirkefogó az utcán, - mert tavaly még kiscsacsi voltam,
De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!
...Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?...Add csak az arcod!
Hajolj ide. Nem tudsz?... Aki nem mozdul az lusta - érted?
Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!
Itt fáj - a homlokod? No, mindjár' nem fáj, csak odaérjek!
Hopp!... Még egyszer!... Harmadszor... És egyet még ráadásba!
Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?
Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
N-n-na!...
De most már aztán játsszál velem!

1911

József Attila:

ŐSZ

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

Ady Endre:

SZENT MARGIT LEGENDÁJA

Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Ime, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

Már régen várt s megbénult szive.
Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalu és halk csókú legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

Somlyó György:

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Nemes Nagy Ágnes:

LILA FECSKE

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csítja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol

2007. szeptember 21.

Konsztantyin Szimonov:

VÁRJ REÁM

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!
Ha lemondtak rólam már lányom és apám,
S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)

Szergej Jeszenyin:


ARANYLIK, ŐSZÜL

Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzódó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjúságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Bródy János:

NE VÁRD A MÁJUST

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
A szíved melegét tedd el nekem
Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad
Csak lassan égesd el a vágyakat
Csavard a lángot lejjebb, kedvesem
A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél
Ne várd a májust, kedvesem
Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz
S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem
Nem hoznak több tavaszt el fényesen
Fejünkre hullanak a csillagok
Rémülten ébrednek az álmodók

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Ady Endre:

UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA

Páris, nyugtató nyugtalanság,
Boldogítóbb a szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis üzentél:
Készül a megvénült nomád
Megűlni bucsuzó torát
S uccáidon utólszor járjon.

Páris: nyakamban könnyű járom,
Meleg szivem mindenható,
Öklöm kemény, szivem csillog
S már fűtve a merész hajó
Uj-uj vizekre szállni-készen.

Páris, jaj be nagyon emlékszem:
Könnyű kocsi, sima uton
Csengős trappoló lovacskával
És én szememet lehunyom
És mintha vinne könnyű szánka
Téli, nagyszerű pusztaságba
S erdődben járok, estelen,
S a szép igézet jár velem
S szaladok vissza a karodba.

Soha forróbba, soha jobba
S azóta nem is élek én
S mint elárvult szegény legény
Bus erdők s vén hegyek közt bolygok.

De most átkom alól föloldott
Szerelmed s ime megifjodtam:
Csupasz, bus erdők, vén hegyek,
Kikhez várostól menekültem,
Kacagjatok ki: elmegyek
A városoknak Városába.

Mosolyogj a régi nomádra,
Páris, hivj, sűrgess, csalogass.
Emlékeztess az esküimre,
Melyeket szerelmes-hevülten
Tettem csillagos éjszakádon.

Utólszor még s csöndben megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is voltál
S aztán vissza, szivem, vén oltár,
Őrizvén örök-ifjuságot
Rajta megvidámult kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)

2007. szeptember 17.

Ingrid Sjöstrand:

A NÉNIKE A FÖLDSZINTRŐL

A nénike a földszintről
nehezen jut dűlőre.
Mindig megkérdi, ismétlik-e,
mielőtt leül megnézni
egy tévéfilmet.
A nénike a földszintről
háromszor megy minden üzletbe,
egyszer kinézni,
egyszer megvenni,
egyszer visszacserélni.
Akkor megkapja, amit akart?
Nem kérhette volna már legelőször?
A nénike a földszintről
nehezen jut dűlőre.

Ingrid Sjöstrand:

MEG NE PRÓBÁLD!

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

Ingrid Sjöstrand:

DÉLUTÁN NÉHA

Délután néha a háztető
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.

2007. szeptember 16.

Tóth Árpád:

MÁR VÉGE...

Már vége, nézd, a messze ég
Fáradt szinekben ég,
Szederjes színre vált a domb,
És árnydarabbá állt a lomb.
A tó, körül sötét keret,
Tragikus tükörré mered.

Ó, megvetem most az utat,
Mely elmegy, vándorol, kutat,
Kígyózik, nyúlik, átoson
Erdőn, falun és városon.
Állj!

Az árnyban magad is árnyra válj!
Nézd, csillogó fénypontokat
Az esti ég hogy bontogat.

2007. szeptember 14.

Fodor Ákos:

METAGNOSZEOLÓGIA

én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben

2007. szeptember 12.

Kaffka Margit:

HULLÁMOK

Bizalmad, -- álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát,
Most látszik benne minden, mi szép volt.
"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
-- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-utú lett,
-- Kincses életed repdesi körül,
Mint legyezőszárnyú friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,
Azért kell így adnom új-magamat!
-- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; --
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

2007. szeptember 7.

Áprily Lajos:

EMBEREK

Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

2007. szeptember 6.

Petőfi Sándor:

A BÁNAT? EGY NAGY OCEÁN

A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az oceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

2007. szeptember 5.

Fodor Ákos:


XÉNIÁK

(11)

aggódva mérem:
m i l y e n távolság l e h e t
fej s írás között