hétfő, október 29

Szabó Lőrinc:

SZAMÁRTÖVIS

Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.

porban s napban sorvadva vírulsz
torzonborz vértezetedben;
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
ne bánts! - jajdúl fel a kéz, amely
megbántott - jaj, ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,
szegény bogáncs?)

nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok,
és katonák.

mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.

mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében;
de mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.

Dsida Jenő:

VALAMI ELTÖRÖTT

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

Jacques Prévert:

REGGELI

A kávét csészébe
Öntötte
A tejet a kávés-
csészébe öntötte
A tejeskávéba
A cukrot betette
A kávéskanállal
Lassan fölkeverte
Azután megitta
S a csészét lerakta
Hozzám egy szót se szólt
Rágyújtott
Fújdogált
Néhány füst-
karikát
A hamut leverte
A hamutartóba
Hozzám egy szót se szólt
Még csak rám se nézett
Fölkelt
A kalapját
Benyomta fejébe
Köpenyét
Mert esett
Fölvette
S kiment az
Esőbe
Szó nélkül
Még csak rám se nézett
Arcomat kezembe
Temettem
Zokogtam.

(Fordította: Csorba Győző)

Lesznai Anna:

A SZÓ

Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

Simon István:

CSILLAGOT LÁTTAM

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.

vasárnap, október 28

Varró Dániel:

ŐSZI SZONETT

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

Siv Widerberg:

ŐSZ

Stefanéknál almafák
vannak a kertben
és vörös virágok,
dáliának mondja őket.
Nekünk erkélyünk van.
Ott állnak a síléceim,
a telet várják.

Zelk Zoltán:

NEM EMLÉKSZEM

Mit is akartam mondani

Soha még olyan fontosat
Olyant amitől az utak
Az utcák meg a téli kertek
A kertek meg a madarak
Olyant amitől
Nem emlékszem
Csak arra hogy a hóesésben
Az utak kertek madarak

Pedig soha még oly szépet
Soha még olyan fontosat

Váci Mihály:

MÉG NEM ELÉG!

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég: - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

péntek, október 26

Dsida Jenő:

HAZAFELÉ AZ ÉJSZAKÁBAN

Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás;
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

Dsida Jenő:

SZEGÉNY DON KIHOT

Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfield Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
- s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.

Áprily Lajos:

FÉNYLIK A HEGY

Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.

csütörtök, október 25

Jorge Luis Borges:

A PILLANAT

Hol vannak a századok, hova lett
a tatárok álmodta álom a kardról,
hol vannak a ledőlt erős falak, hol
az Ádám fája, és hol ama szent Fa?
Csak a jelen van. Az emlékezésben
épül fel az idő. Csalóka renddé
az óra teszi. A történelemnél
nem kevésbé értelmetlen az év sem.
A virradat s az éj közt riadalmas
fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,
s amely az éj hámló tükrébe néz ma,
más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.
Törékeny és örök az elfutó ma.
Hiába vársz más mennyre, más pokolra.

(Lator László fordítása)

Juhász Gyula:

NE BÁNTSÁTOK A LOMBOKAT

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játsszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Juhász Gyula:

TÁJKÉP

A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél -- dús színfolt -- messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül
És néha megborzong e tarka csendben,
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol,
A hangja fátyolos az ősi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljő
S fehérre fest minden színt és derengő
Felhők mögé takarja el a holdat.

kedd, október 23

Illyés Gyula:

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

1950.

(Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)

szombat, október 20

József Attila:

CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Gérard de Nerval:

INTÉS

Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

Az állatból hozzád szellemek ajka szól
és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
"érez minden dolog" s mind lényedig hatol.

Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, -
igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

A sötét lényekben istenek alszanak;
s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

(Fordította: Képes Géza)

Pilinszky János:

EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Szergej Jeszenyin:

DŰLŐK ÁLMODNAK

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
suttogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már szunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Csorba Gyöző:

A FÁK PÉLDÁJA

Az éggel most már semmire sem megyünk
s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,
szorongás. Vegyük példának a fákat,
ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat
vegyük példának, ők másutt keresik
a vigasztalást és a menedéket.

Ők másutt keresik, magukban keresik:
derűt, meleget magukban keresnek;
a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét
ők magukban teremtik meg maguknak.

Nyugodtan tűrik a vak éjszakákat,
a külső háborút. Kérgük bástyái közt
szüntelen zene szól, a teljesség zenéje,
az egyensúly zenéje és a rendé.

S ha majd ismét a helyére kerül
a kék, a zöld, a nap, a világi bőség:
mohóság nélkül fordulnak kifelé,
és úgy fogadják ezt is, mint a törvényt.

Rab Zsuzsa:

DÚDOLÓ

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

péntek, október 19

Nagy László:

AZ ÖRÖK HIÁNY KÖSZÖRŰJÉN

József Attila 50. születésnapjára

Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.

Szép s veszedelmes igazságát
tudni kell egyre szerelmesebben,
tövéből sír a csillagokig
árván a megcsalt szerelem s szellem.

Jaj annak, aki gyönyörűt vár,
szabad levegőt őrülten áhít:
szétdobálta a vonatkerék,
akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.

Makacs fia a mosónőnek
nyurgán a semmi partjain állott
s amit ott vágyva fölfedezett:
magába ölte az újabb világot.

Cammog az idő, de a nemrég
halálba fekvő konok önkéntes
apánk lett s kíván több szerencsét
borzas kölykei önérzetéhez.

Azt üzeni hogy szeretni kell,
s bűvölő szája el sose halkul.
Szíved köré a szeretetért
ő a végtelent köti jutalmul.

szerda, október 17

Csoóri Sándor:

ANYÁM SZAVAI

Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

Nagy László:

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Orbán Ottó:

DAL A KOCKÁZATRÓL ÉS A MELLÉKHATÁSRÓL

Egy cérnaszálon függ az életed.
Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély
Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet;
Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj.

Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége,
E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő.
Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe;
Tizennyolcra lapot kér - és ő a nyerő!

hétfő, október 15

William Wordsworth:

TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szabó Lőrinc:

MADARAK

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!
Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...És elfüggönyözöm az ablakot.

Radnóti Miklós:

PÁRIS

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

1943. augusztus 14.

Petőfi Sándor:

FEKETE KENYÉR

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.

Petőfi Sándor:

JÖVENDÖLÉS

"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él."

Kosztolányi Dezső:

EGY KÉZRE VÁGYOM

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell -- nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?

Kosztolányi Dezső:

AKARSZ-E JÁTSZANI

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

vasárnap, október 14

Tóth Árpád:


MINT HALK HEGEDŰSZÓ...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...

George Noel Gordon Byron:

TÖBBÉ NEM CSATANGOLUNK...

Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.

(Fordította: Devecseri Gábor)

Heinrich Heine:

A KISASSZONY ÁLLT A PARTON



A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

(Lator László fordítása)

Rainer Maria Rilke:

A NAP LENYUGSZIK

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

(Fodor András fordítása)

Tóth Árpád:

TAKARODÓ

Az istenek szerettek?
Vagy nem szerettek? - nem tudom.
Csak ezt: vert sárga nap és kék vihar,
Míg mentem az uton.

Téptem gazt és virágot,
Mi itt e rossz rögön kihajt:
Asszonyszagú, jó tavaszi gyönyört
És őszi férfijajt.

Daloltam néha. És míg
Mély lett és érett a dalom,
Sarkantyúval döfött bordám közé
Száz veszett fájdalom.

Szívemben százszor meghalt,
Ki százszor újra született:
A földre kitett égi árva, az
Igazi Szeretet.

És vergődtem, vitézül,
Hiénák, sakálok között,
Megtanultam, hogy bírni, marni kell
Mikor megütközök.

Így lettem véres alkony,
Ki voltam hajnali derű -
És megúntam a dalt is. Ajakam
Csukott és keserű.

Egek, ezt akartátok?
Ti fények a felhők felett?
Jövök már, jönnek néma kínjaim,
A diadalmenet!

Feketén és kiégve
A lelkem vad rongyaival,
Megállok az örök kapuk előtt,
De csöndem is rivall:

Így mérik mostanában
A szép emberi életet? -
És lesütik csillag-szemeiket
A hűvös istenek.

Tóth Árpád:

AZ ÓRAINGA

Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.

Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.

S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! - De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok...

Tóth Árpád:

A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Arthur Rimbaud:

A VÖLGY ALVÓJA

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hűsén,
Alszik, hanyatt a fűben s arany felhő lebeg fenn
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt; alszik s mosolyg az ajka,
Mint beteg gyermeké s álom mosolyog rajta, -
Oh Természet! melengesd szegény fázó fiút!

És száll az édes illat s cimpája fel nem érez,
A nap süt s keze csöndben simul csöndes szívéhez,
Alszik. S jobb oldalán két kármin szájú lyuk.

(Fordította: Tóth Árpád)

Tóth Árpád:

ŐSZI KÉRDÉS

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

szombat, október 13

Pilinszky János:

FRANCIA FOGOLY

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lába ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát ..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna minden eleségen:
most már a szívemet követeli.

péntek, október 12

Petri György:

A FILOZÓFIÁRÓL

„Esik az eső!” – mondja a kisfiú.
„Na és?” – mondja a mama.
Megfosztva a gyermeket
a felismerés-kimondás örömétől.
És így tulajdonképpen
minden rossz szándék nélkül
elkezdi leszoktatni a csemetét
a csodálkozásról. És már be is iratta
– akaratlanul – a tanfolyamra,
amit úgy hirdetnek:
„Hogyan legyünk könnyen, gyorsan hülyék?”

Zágorec-Csuka Judit:

KÉSŐRE JÁR

Hosszú kételkedés után nem hívod
fel barátaidat, nem keresed őket,
nem akarsz a sok gyürődés után
megbocsátani, nem kellenek többé
az összefüggések, nem kellenek többé
a hízelgő beszédek, nem nézel bele
noteszeidbe sem, fölösleges lesz
az írás is, pedig a szavak sok
mindent még elárulhatnak, nekik
majdnem mindegy, hogy Adyt
idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél,
lehet, hogy megtűrnek még, de még
néhányszor szívendöfnek a blöffölés
könnyű szlogenjével, ne politizálj,
újabb rendezések helyett itt van
a jól bevált színpadi kép, egyre
megy, ha tanár vagy, vagy költő, de
lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass,
adj újabb szenzációt, legyél gyors és
felületes, de ne legyen megoldás,
a színfalak mögött úgysem várnak
rád, inkább ottmaradjon torkodban
a kimondatlan szó, ne legyél többé
letisztult klasszicista, sem avantgardista,
csak hallgassál, mint az elhagyott
sírjel, későre jár, későre jár...

csütörtök, október 11

Fodor Ákos:

EGY AJÁNDÉK ELHÁRÍTÁSA

Ne adj igazat.
Neked túlsokba kerül;
nekem meg épp van.


HATÁROK

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
— még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

József Attila:

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937.

Reményik Sándor:

KEGYELEM

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Kányádi Sándor:

ŐSZELEJI KÍVÁNSÁG

A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.

A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.

Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.

Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.

Pilinszky János:

ŐSZI VÁZLAT

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Szabó Lőrinc:

TÜCSÖKZENE

148.

OLVASÁS

Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanúl
tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget

szerda, október 10

Tóth Krisztina:

HÁLA-VÁLTOZAT

Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.

Ady Endre:

ADJA AZ ISTEN

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten
Sírásaink végét,
Lelkünknek teljességes
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak ölő, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

B. Radó Lili:

ÜNNEP

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

B. Radó Lili:

ESTELEDIK...

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak!
így repül, szerelmem, felettünk az élet.
Nézd az őszi kertek hervadozó lombját:
pirosló örömünk így fakul meg, hullván.

Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet,
nincs már víg majális, messze a madár is,
fáradt lombok ölén, futó felhők alatt
halkan hull a harmat.
Szerelmem, este lesz....

Rakovszky Zsuzsa:

ŐSZUTÓ

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott,
annyit érzek most Bécs, Róma zajából,
fényeiből – úgy leszek egyre máshol,
kereshetsz bármelyik ponton a térben.

Lator László:

EMLÉKEIDBŐL ELTŰNÖK

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltűnök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

kedd, október 9

Szilágyi Domokos:

HAJNAL

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik -- a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; -- táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
-- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek --,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.

B. Radó Lili:

BILINCS

Azt hittem, nem lesz számomra horizont,
sem magasság, amit szárnyam ne győzne
s nem lesz bilincs, amely lekösse lelkem.

S hogy múlnak az évek és vélük az élet,
kis gyerekkarok - én drága bilincsem! -
köztetek lassan mégis csak megbékélek.

Csorba Győző:

VILÁG KÖRÜLI UTAZÁS

Egyik fától másikig
egyik gyomtól másikig
egyik rögtől másikig
egyik úttól másikig
egyik padtól másikig
egyik karótól másik karóig
egyik tőkétől másikig
egyik madártól másikig
egyik rovartól másikig
egyik virágtól másikig
egyik árnyéktól másikig
és mindegyiknél meg-megállva
mindegyiket elnézve hosszan
megtapogatva meghallgatva:
világ körüli utazás
életre szóló utazás
halálig tartó utazás
száz és ezer tapasztalat
kicsi a kert
kicsi a kert
bejárhatatlan
fölfedezhetetlen

Csorba Győző:

EGY JÁTSZÓTÉR MELLŐL

Barátaim
kislányok kisfiúk:
a játszótereket játékokat
játszópajtásokat sosem szabad
kint hagyni
Lám
amit kint hagytam nem találom
csak ami bennem azt találom...

hétfő, október 8

Áprily Lajos:

A RAGYOGÓ MADÁR

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!

József Attila:

BALGA KÖLTŐ

Nem adatott meg mindenkinek
A balgaság, mely a füvekben ég,
Tudom én jól, tudom én.
Csak pazaroljam,
Csak tékozoljam
Szegénységem,
Alázatosságom,
A friss levegőt,
A rigókat,
A földek bőízű nedveit,
A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim
S huncutul dörgölőznek
A nyihogó kancák bokáihoz.

Lehetnék én a kőműves, aki
Mikor ölel,
Megroppantja az asszony derekát -
Házat, börtönt és templomot épít magasra,
De délben lehever a téglák mellé,
Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,
Szusszantva-kortyantva vizet iszik még
És máris alszik és mosolyog,
Mint a legbölcsebb halott fáraó.
Lehetnék én a könyvelő is,
Akinek vannak főnökei,
Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,
Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -
Sokat dolgozik, de sztrájkol,
Ha kicsi a bér -
Lehetnék vándor hasbeszélő,
Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,
És szónok is, szellemes, aranyszájú!
Aki fönn áll az emelvényen,
Kis pocakját megveregeti
S beszél a nép nagy nyomoráról,
Melyet csak ő tud eltiporni,
Francia szabású félcipőben -
S éljen! éljen - dübörög a nép,
Egymást tiporják, hogy jobban hallják -
Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba
S én szebben tudnék bolonditani!
Lehetnék paraszt, pap, remete, zsúrfiú, bankár és király is!

Fogadjátok hát balgán, együgyüen
Balga, együgyü szivemet.

(1925)

Faludy György:

S MÉGIS VÁLASZTANÁNK-E?

S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?
Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?
A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel
a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?

Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága
szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?
Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,
hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?

Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,
mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,
gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk

perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk
s nézzük a lassan ránk hulló ködöt
s a szakadékot lábaink előtt.

(1979)

Faludy György:

A JAPÁN KÁVÉHÁZ

A kávéház a múltból halványsárgán s opálan
foszforeszkál. Ott ültünk Nagy Lajossal, Godával,
Gosztonyival, Józseffel satöbbi. Velem szemben
Petneházy Áriel, plátónikus szerelmem
vagy négy hétig. Hogy mi lett vele? Ne kérdezd tőlem.
Öt évtizede ennek. Elúszott az időben.

Kaczér bácsi, szerkesztő, nagykabátban, zsebében
egy huszassal, a WC-ajtónál állt szerényen.
Lökdösték. De hát nem volt kávét rendelni pénze:
húsz pengőjét, a versért, Attilának ígérte.
Lábujjhegyen néhányszor mellénk jött, de nem nézett
a kéziratba: – „Tudom” – súgta –, „gyönyörű szép lesz.”

A márványon, előttünk, tíz pohár víz. Alattunk,
úgy éreztük, nincs semmi. Vitáztunk és hallgattunk.
Forgács, kit Aix-ben ölt meg a Gestapo, azt mondta:
„Ne sírjatok. Jobb kor jön.” Mire Nagy Lajos: – „Kontra.”

Ifjúság, költőtársak, a kávéház, az asztal –
viszem mindet emléknek a Semmibe magammal.
Attila lejegyezte gyorsan a végső rímet.
Szürke világ volt. Miért látom ma rózsaszínnek?

(1984)

Szabó Lőrinc:

ŐSZI FÁK

Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

vasárnap, október 7

Szabó Lőrinc:

ŐSZ

Este van és ősz… És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi…
Egy év telt el reggeltől estig
és alig történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen –
az idő egyre rövidebb;
lehúnytam a szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett.
Kezdet s vég egybefut… Óh, hogy
zuhan az élet! hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

Szabó Lőrinc:

BESZÉLGETÉS EGY GYUFASZÁLLAL

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

Faludy György:

KALKUTTAI TERÉZ
Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt – és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.

(1982)

szombat, október 6

Faludy György:

OKTÓBER 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csánÿ László,
úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.

péntek, október 5

Orbán Ottó:

BALLADA A NAGY MODERNEKRŐL

Hol van Baudelaire, a lélek utazása?
És hol van Rimbaud? Hol a részeg hajó?
Hol a múlt század vak várakozása? -
hisz' rossz korban is készülhet a jó...
Hol van Wagner, a tűzoltóparancsnok,
s a lángnyelv, mely a Walhallába kap?
S Gauguin – a nők, fényköd, tenger és narancsok...
De kelhet-e ma a tegnapi nap?

S hol Alma Mahler, a nagy-ágyú nőstény,
ki ölébe vont össze tűzerőt?
S a faun Debussy, Sztravinszkij, az őslény,
s a vakító kubista háztetők?
Hol Apollinaire? És hol az avant garde?
Hol a ricsaj, az elv, a vaskalap?
S az irányzat, a lángoló aranykard?
De kelhet-e ma a tegnapi nap?

Hol a nagyhangú világmagyarázat?
Hol a megégett hullából a hit?
Mit hagyott ránk e gyalázatos század,
a tömeggyilkos, mocskos huszadik?
Legyünk modernek? Legyünk posztmodernek?
Legyen a vers pöröly, mely odacsap?
Szellemünk pára, s jeges űrbe dermed...
De kelhet-e ma a tegnapi nap?

AJÁNLÁS

Herceg, világod puszta semmit őröl.
Időd, mint nyitva hagyott kert csap.
Jobb lenne mindent kezdened előlről!
De kelhet-e ma a tegnapi nap?

Mécs László:

A MESTEREK UTCÁJÁBAN

Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll,
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele,
civilruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt,
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon egyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere,
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?

Juhász Gyula:

DEDIKÁCIÓ
Késő szüret, de sors és ember
Amit szőlőmben meghagyott,
Annál becsesebb és érettebb
S belőle bárkinek adok.
Ez az én vérem: gyönyör és gyász
Bora, bíbora benne ég,
Fájó tavasz, szomorú szép nyár
Emléke ott zsong benne még.

Juhász Gyula:

MESEVÁROS

Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.

Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
Erről a helyről annyi jót regél,
Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el.

szerda, október 3

Guillaume Apollinaire:

NAGYBETEG ŐSZ

Imádott ősz te nagybeteg
Meghalsz ha orkán dúlja majd a rózsakerteket
Ha leesett a hó a
Szőlőkarókra

Szegény kis ősz
Az ért gyümölcsök és havak
Gazdag fehérségébe halj
Fönn a magasban
Már karvalyok köröznek
A csacska zöldhajú kis hablányok fölött
Kik sohasem szerettek

Messzi mesgyék között
Szarvasok üzekednek

Ó hogy szeretem én bús évszak ezt a zsongást
Hangját a magától hulló gyümölcsnek
A szelet és erdőt ahogy lásd
Elejti levelét egyenként mint a könnyet

A lombot
Ha lehullik
Egy vonat ha
Elhúz itt
Az életet
Ha múlik

(Fordította: Somlyó György)

Ady Endre:

A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

Ady Endre:

ÚJ VIZEKEN JÁROK

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj hajóm,
Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson Szentlélek, vagy a korcsma gőze:
Röpülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

Fodor Ákos:

VÁLTOZATOK EGY JÁTÉKRA

keresem egyen-
súlyomat (és semmi mást):
labda a lejtőn

*

én is vágtam szét
labdát: én is zokogtam:
nincs benne semmi

*

(mondd, Mindenttudóm:
a mozdulatlan labda
áll? ül? vagy fekszik?)

*

színünk, nagyságunk
m á s; pörgünk, pattogunk e g y
sötétség körül

*

titkom ne firtasd:
fölhasítod labdád: se
tudás - se játék.

kedd, október 2

Siv Widerberg:

BARÁTSÁG

"Á, te vagy az"
mondta Lena,
elém jött,
átkarolta a vállam,
és a titkairól sugdosott.

"Á, te vagy az"
mondta Lena,
sarkon fordult és ment.

"Á, te vagy az"
mondta Lena,
mutatott valamit, amit nemrég kapott,
és három percig játszhattam vele.

"Á, te vagy az"
mondta Lena,
felhívott valakit
telefonon,
és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.

"Á, te vagy az"
mondta Lena,
csokoládét adott
és narancslevet.

"Á, te vagy az"
mondta Lena.
"Hát nem tudod, hogy már Ingriddel
vagyok?
Hogy köztünk vége mindennek,
mindennek, érted?
Észre se vetted, te hülye?"

Több hónapba telt,
hogy Lenát ne szeressem
és ne gyűlöljem többé.

Siv Widerberg:

BETEG A TENGER

Nem szabad fürödnünk a tengerben.
"Megbetegszik, aki fürdik benne --
mondja anya. --
Megbetegszik,
mert beteg a tenger,
beteg és piszkos a gyárak miatt."
Ezért tegnap Kajsa és én nyelvet
nyújtottunk
Eriksson bácsira az utcán
(Eriksson bácsinak gyára van)
és azt kiabáltuk: "Hülye!"
De mama azt mondta,
hogy nem szabad nyelvet nyújtani
Erikkson bácsira,
és `egyáltalán `nem szabad hülyét
kiabálni...
Így hát Kajsa és én
levelet írtunk Eriksson bácsinak.
"Ne piszkicsd be a vizet, fürödni
akarunk!"

Ezt írtuk.
Alatta ez van:
"Kiválló tiszteletel
Lena Persson és Kajsa Lindkvist"
Jó, mi?

De mamának nem mutattuk meg
a levelet.

hétfő, október 1

Devecseri Gábor:

CSAK

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

Devecseri Gábor:

MINDEN, AMI VAN

Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szivünk egy kis szivet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szivének
és ami nincs, az is.

Faludy György:

JÓZSEF ATTILA TEMETÉSE

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet

elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz,
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínozott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

(Budapest, 1937)

Dsida Jenő:

SOHASEM TUDOM MEG

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.

Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

Dsida Jenő:

MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Dsida Jenő:

AZ EMBEREK

Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútalan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra -
és kurjantanak, ha megáll.