Jékely Zoltán:

SZÜRKE ÉG ALATT

Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.

A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.

A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.

Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy…
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!

Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan –
koromszemként fog elrepülni lelke.