2008. március 28.

Jacques Delille :

A KÁVÉ

Költő itala, kávé, melyet Voltaire imádott,
s a szegény Vergilius, míg élt, sohasem látott,
ki fejemet tágítod meg lelkem horizontját,
áldott nedű! Ne hagyj el, mert ragaszkodom hozzád,
s ha majd testem viskója félig már összeroskadt,
még akkor is örülni óhajtok italodnak.
Kitüntetésnek érzem, mikor készítlek téged,
a világért sem bíznám másra e mesterséget.
Rázom a kávébabot a tűz fölött serényen
tepsimben, míg barnából sötét lesz, mint az ében;
térdem közt a daráló; élvezem, mint recsegnek
és ropognak a szemek; aztán vizet eresztek
a török rézibrikbe, s aggodalmas, de elszánt
figyelemmel háromszor felforralom a nektárt,
míg eltűnik a habja, és a mennyei illat
szállásomat bejárja, minden bútort felizgat.
Várok, hogy ülepedjék az alja, aztán mindjárt
megtöltöm a párolgó lével a hasas findzsát;
arab kávé, porcelán csészék – a hajó távol
Japánból hozta őket -, s cukor Amerikából:
hogy méltó keretek közt élvezhessem e nedvet,
kávémhoz összeálltak a messzi kontinensek.
Jöjj, mennyei aroma, jöjj és ihless meg engem,
mert most már csak pár habcsók hiányzik és szerelmem.
Mihelyt illatod bűvös, átható árját érzem,
langyos fuvallatától öt érzékem feléled,
s ahogy hullámot hullám után dob ki a tenger,
rendezett gondolatsor gyülekezik fejemben.
Az elébb még mogorva voltam, unott és bamba,
most mosolygok és bíbor köpenyt öltök vállamra,
lángész lettem, ki egy szebb és jobb világba pottyant,
s azt képzelem, hogy napfényt szürcsölök nagy kortyokban.

(Faludy György fordítása)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Nincsenek megjegyzések: