2008. június 30.

Radnóti Miklós:

À LA RECHERCHE...

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus 17

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 29.

Radnóti Miklós:

HAJNAL

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vizfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dudoló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át...
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangu reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Radnóti Miklós:

ÉJFÉL

Két felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél van, összebotlik ép
siralmas szerda és hitvány csütörtök.

Fü nő, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.

Gyöngy pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,
hajadban kislányos, hamis
fogócska izgató emléke hál még.

Oly szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg csodállak,
hogy vár talán még diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Radnóti Miklós:

ZSIVAJGÓ PÁLMAFÁN

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.

És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;

a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 28.

Arany János:

A FÜLEMILE

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) --
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép' a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
-- Semmi kétség --
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem, uram
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!"

"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié -- pattogja Pál --
Mikor az én fámra száll?"
"De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, --
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, -- elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per.
Hisz azt látja Isten, ember! --
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

*

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 27.

Vörösmarty Mihály:

NÉVNAPRA

Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

LACI BÁ'

Kopaszodsz és őszülsz te!
Bölcsebb, korod előtt hajolj!
Zsandár sandít, bőszülsz-e?
Ne bánd, jó vagy, derülj, danolj!

Pipabagó nem ország,
ne bomolj, ha szutyka csorog!
Ebed szeret, vihar vág,
kell-e más, ha meggondolod?

Forg a világ! csakhogy lenn,
miként a megnyomott darázs,
dong a napban, szívemben -
dehát ez is csak hallomás.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 26.

Áprily Lajos:

FÜLEMILESZÓ

Már június van, halkul nemsokára,
s jön már a nap, amikor csendbe hal.
Miért gondolsz a hallgató madárra?
Élvezd, amíg csattog a drága dal.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Áprily Lajos:

RELATIVITÁS

Ma rettentő a hőség,
némán bujkál az ének.
De szól a gyík: Dicsőség
a hőség istenének!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 25.

József Attila:

MAJD...

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Fodor Ákos:

DEPRESSZIÓ

…olykor, ha bármit is teszek:
mindent valami más helyett…

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

SPLEEN

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,
Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
S bús esten meztelen bőrig megázom.

Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,
A bátorságom is bizony inakba tört.
S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,
Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.

Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,
Szemem homályos, tért, útat tévesztek
És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad.

Szeretne köpenyedbe burkolózni,
Már úgy se tudna vígan lobogózni,
Szegény, a lelke fázik s az élettől riad.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 24.

József Attila:

NYÁR

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

SOK GONDOM KÖZT

Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 23.

Rakovszky Zsuzsa:

DAL AZ IDŐRŐL

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Lucian Blaga:

CSEPPKŐ

Hallgatás a lelkem -
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp - békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.

(Fordította: Lengyel Ferenc)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 21.

Szabó T. Anna:

ELHAGY

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
"Soha nem hagylak el!" Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: "Ne félj!"
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul
mindig lesz, aki vár, aki fél
mindig lesz, aki vissza se tér
megszül, és meghal, és elhagy.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Szabó Lőrinc:

TÜCSÖKZENE

370

HOLDFOGYATKOZÁS

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekűl
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Szabó Lőrinc:

TÜCSÖKZENE

331

NYÁR

Megy le a nap a Jánoshegy fölött,
zene zendűl romok és fák között,
sebbé, parázzsá gyúl a magas ég,
csoda békíti össze száz szinét.
Csoda békít engem is: enyhül a
lélek vert daca, fojtó bánata,
az ember, aki némán zokogott,
képzeletben már mindent itt hagyott,
Tazmániát s halált emlegetett,
most meg, bámulva a tündér eget,
sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és
hogy dolgozni fog és szeretni kész;
s míg árnyba vesznek sebek és romok,
lassan ő is dudolni kezdi, hogy:
- Lement a nap a Jánoshegy mögött,
ébred a hold, hangosabb a tücsök,
fölcsattog a boldog fülemile. -
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 17.

Keresztury Dezső:

RÍMEK

Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;

te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;

te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;

te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;

te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;

te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;

te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;

te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;

te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Illyés Gyula:

KAPCSOK

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Nadányi Zoltán:

A KÉT SZEMED SZERETETT LEGTOVÁBB

A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 16.

Hervay Gizella:

VELED VAGY NÉLKÜLED

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 15.

Tóth Árpád:

ELEJTETTED A NAPOT

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 13.

Weöres Sándor :

MARASZTALÁS

Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még:
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Weöres Sándor :

ROMÁNC

Kis híd, deszka-híd,
az ár téged hova vitt?
Három csacsi, szürke törpe,
ott bámult a víztükörbe.
Nem szedtek ők szép csokrétát,
legelték a margarétát,
csülkük három rétre sétált,
fülük hat mezőre szétállt.
Csacsi-járta deszka-híd,
az ár hova vitt?

Gyöngy-ág, rózsa-ág,
hova lett a bóbitád?
Három lepke, kék, zöld, sárga,
ott libbent a napsugárba.
A virágot ők se szedték,
csak a szirmát érintették,
úgy sodorták az illatot,
mint egy selyem-gombolyagot.
Lepke-ülte rózsa-ág,
hol a bóbitád?

Kő-ház, messzi ház,
parazsadra ki vigyáz?
Három kislány, fürge-szőke,
ottan fűzött cérnát tűbe.
Fűzögettek, tűzögettek,
aztán virágot is szedtek,
három csokor lett belőle,
így tipegtek esküvőre.
Lányok-lakta messzi ház,
rád most ki vigyáz?

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Weöres Sándor :

FUTÓZÁPOR

Csillog a bozót,
ága-boga ázik -
nem jutok szárazon
addig a házig.

Vízben, sárban
cuppogva járok -
majd ha bozót leszek,
esőt kivánok.

Ázott ingemet
tűz mellé terítik,
fázó testemet
gyorsan melegítik.

Majd ha virág leszek,
esőre nyílok...
Ázik a bozót,
csillog-villog.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 12.

Simon István:

KRUMPLIVIRÁGOK

Milliók eledele, krumpli,
fehérvirágú krumplibokor,
lám, e damaszt-színű tájon oly
édes az anyaföldhöz bujni.
Csipkés kis bokrai ezrével
vonul az ősi krumpliföld,
s összeolvad a berek éger-
zöldjével a sok foltnyi zöld.
Kánikulai rőt melegben
még csak levelük sem mozog,
de osztódnak már lenn a földben,
mint a robbanó atomok.
Gyorsan nőnek, - amikor láttam
hadukat május közepén,
csupa dísztelen közlegény
állt itt egyforma zöld ruhában.
Most mennyi csillagocska rajta,
a bokron! - mint a katonát
dísziti mindegyiket rangja,
a csillagos krumplivirág.
Tisztelegnék neked örömmel,
szegényeket védő sereg,
kár, hogy nem szabad, nem lehet
szalutálni födetlen fővel.
De majd ősszel, ha leszereltek,
e tisztelgést is megadom,
s télen, hol hó lepi a vermet,
megemelem a kalapom.
Velem lesztek majd sülve-főve,
együtt idézünk régi nyárt;
így gondolok a krumpliföldre
s rád, csontszínű krumplivirág.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Váci Mihály:

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 11.

József Attila:

RINGATÓ

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

ÜLNI, ÁLLNI, ÖLNI, HALNI

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

ÉRTED HARAGSZOM, NEM ELLENED

Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.

Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,

és győzvén ott, égnek hajítja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.

Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel elhoznak
lassan az ágyadig.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 10.

Horváth István:

TORNYOT RAKTAM

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, mgcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszáék megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

(1942)

pucikpad = kemencepadka,
törökbúza = kukorica,
csusza = csutka,
eszterha = eresz

(Máriának köszönettel, aki több versre is felhívta a figyelmemet.)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 9.

Kosztolányi Dezső:

ÜLLŐI-ÚTI FÁK

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kosztolányi Dezső:

FOHÁSZ

Vers, vers, ne hagyj el. Csak most maradj még.
Maradj, maradj itt. Voltál te nékem
kamasz-dicsőség, szívdobogtató,
vad kokain, mitől megbandzsult
részeg pupillám. De légy ma minden,
élet helyett élet, mert már a téli
holdfény inog a háztetőkön,
szél dudorász az utcacsatornán,
s úgy összeszűkül a világ köröttem,
úgy fintorognak rám a viszolygó
tárgyak, mint hajdan csecsemőkoromban,
amikor a sötétbe hagytak,
rémek között, s kimentek a szobából.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 7.

Nicolae Labis:

AZ ŐZ HALÁLA

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.

Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.

Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.

De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.

(Fordította: Kányádi Sándor)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Ana Blandiana:

EGY KEVÉSBÉ ZSÚFOLT ÉGBOLT

Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.

(Fordította: Mészely József)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 6.

Jorge Luis Borges:

1968. JÚNIUS

Az arany alkonyatban,
vagy ebben a nyugalomban, aminek
jelképe tán az arany alkonyat,
az ember könyveket rakosgat
az üresen várakozó polcokra,
érzi a pergamen, bőr és vászon szagát,
és azt a jóérzést, amit
már előre is nyújt a megszokás
s a rend ahogy kialakul.
Stevenson meg a másik skót, Andrew Lang
itt folytatja majd varázslatosan
a lassú vitát, amit félbeszakított
a tenger és a halál,
és Reyes is aligha tiltakozik
Vergilius szomszédsága ellen.
(A könyvtárrendezés
a kritika egyfajta csendes
és szerény művészete.)
Az ember, aki nem lát,
tudja, hogy sosem olvashatja többé
a kezébe került gyönyörű köteteket,
s nem segíthetnek neki már megírni
a könyvet, mely igazolása lenne,
de ezen a - talán - arany alkonyon
rámosolyog rendhagyó végzetére,
s azt a különös boldogságot érzi,
ami a szeretett régi dolgokból árad.

(Fordította: Somlyó György)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Orbán Ottó:

VEJNEMÖJNEN, KOSZTOLÁNYI

Réz Pálnak

Idézlek, vén Vejnemöjnen,
S téged, daliás Kosztolányi,
Kik vakon feküsztök a földben,
Ébresztő, föl, aranyat csinálni!
Verset, mint élő korotokban,
Mikor dalotokban bűverő volt!
S a koporsódeszka roppan,
Kelnek a holtak, mint a kelő hold.

Vejnemöjnen vaskori sámán,
Dallal bűvöl a ragacsos sárba.
Kosztolányi ríme rámán,
Hímző fonala márgasárga.
Szólítalak, unokátok,
Akit sújt hatvanhat éve –
Betegség ül rajtam, átok,
Lakatlan partra kitéve.

Szép új világot rostált a rosta,
Sikerének méze nem ízlett,
Míg egymás sarkát taposta
Politika és ordas üzlet.
Jobban tetszett lenni naivnak,
Keveset kapni, többet adni,
Nem lépre menni, ha hívnak,
Elevenen megrohadni.

Kosztolányi, Vejnemöjnen,
Két vajákos a maga korában.
Hadd változtassam a könnyem
Gyémánttá a föld porában!
Minden jó percünk talált kincs,
Az élet egésze fénylik mindben –
Hadd szajkózzam, hogy halál nincs,
Míg legyűrjük a verseinkben!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

KALEVALA (részlet)

A HÁRFA EREDETE
(részlet)

...........................

Játszott Vejnemöjnen ujja,
Harsogott a hárfa húrja,
Hegy-völgy zengett, szikla rengett,
Mind a szirtek mennydörögtek,
Habokon kövek görögtek,
A fenyérek vízben úsztak,
Fenyőfák is vigadoztak,
Mezőn tuskók táncot roptak.

Sok Kalevné sógorasszony
Legjavában hímet varrnak,
Nosza mint folyóvíz futnak,
Mint az áradat rohannak.
Ifjú nők nevető szájjal,
Menyecskék mulati kedvvel
A muzsika hallására,
Víg örömnek vallására.

Aki férfi van közelben,
Mind kezében a kalapja,
Aki asszony volt közelben,
Kezét mind a képén tartja,
Lányok szeme könnyel telve,
Fiúk földön térdepelve,
Úgy hallgatják ott a hárfát,
Az örömet úgy csodálják.

Mind egy szájjal esküdöznek,
Mind egy ajkkal lelkendeznek:
„Nem hallottak itt ezelőtt,
Muzsikát ily megbűvölőt,
Mióta süt Isten napja,
Tündököl a hold aranyja.”

Szólt a szépséges muzsika,
Elhallatszik hat faluba;
Nincsen olyan vad semerre,
Hogy az mostan el ne jönne
Hallgatni a szép muzsikát,
A hárfának zengő szavát.

Erdőszerte aki vad volt,
Mind a körmére leguggolt
Húros hárfa hallására,
Víg örömnek vallására;
Légben szárnyon kik repülnek,
Lábok ujjára leülnek,
Vízi hal, temérdek fajta
Kitelepszik mind a partra,
Föld alól a férgek, nyűvek,
Mind a rög fölébe gyűlnek,
Ott forognak, ott figyelnek,
Hogy az édes nótát hallják,
Ős örömnek hárfahangját.

Ott az öreg Vejnemöjnen
Játszódott ám szebbnél szebben,
Hangicsált gyönyörűn, gyöngyen;
Játszott egy nap, másnap újra,
Játszott, csakis egyet falva,
Egyetlenegy övkötéssel.

Mikor otthon játszott egyet,
A fenyőfa-házban zengett,
Még a háztető is rengett,
A palló is csengett-pengett.
Födél dalolt, ajtó búgott,
Mind az ablak vígan zúgott,
A kőkályha izgett-mozgott,
Fütyült a fodorhab-oszlop.

Hogyha erdőn járdalgatott,
Jegenyék közt játszogatott,
Mind a fenyvek lehajoltak,
Fák a dombon megfordultak,
Toboz szertehullt a térre,
Tű pattogott a gyökérre.

Mikor a ligetben járt-kelt,
Avagy az avaron lépdelt,
A ligetek játszadoztak,
Az avarok vigadoztak,
Körbetáncolt a virág is,
Hajlongott a zsenge ág is.

(Fordította: Vikár Béla)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

William Wordsworth:

AZ ÁLOMHOZ

Juhnyájra, mely egyenként ballag át
kényelmesen... záporra; méhrajra
és vízesésre... szél és habmorajra;
fehér sik égre... síma tóra... tág
mezőre... mindre gondoltam - s tovább
fekszem - álmatlan, s már hajnali zajra
gyúl a gyümölcsös, zeng a bokrok alja
s az első méla kakukszó kiált.
Igy tegnap éjjel és két éje már
nem nyerlek én, ó Álom! drága, lanyha:
ne kínozd azt, ki oly régóta vár:
mi nélküled a reggel dús aranyja?
Jer, nap és nap között áldott határ,
friss gondolat s vig épség édes anyja!

(Fordította: Babits Mihály)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 4.

Bartók Béla:

CANTATA PROFANA
A kilenc csodaszarvas

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre:
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta
És vadra vadászott
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak,
Annyit barangoltak
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

Az ő édes apjok
Várással nem győzte,
Fogta a puskáját,
Elindult keresni
Kilenc szép szál fiát.
Reátalált a szép hídra,
Hídnál csodaszarvasnyomra.
El is jutott hűs forráshoz,
Hűs forrásnál szarvasokhoz,
Féltérdre ereszkedett,
Hej, egyre rá is célzott.

De a legnagyobbik szarvas
- Jaj, a legkedvesebb fiú –
Szóval imígy felele:
„Kedves édes apánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged hegyről hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!”

Az ő édes apjok
Hozzájuk így szólott,
És híva hívta
És őket hívó szóval hívta:
„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve.
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg. –
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve…”

A legnagyobb szarvas
- Legkedvesebb fiú –
Szóval felelvén
Hozzá imígy szóla:
„Kedves édes apánk,
Te csak eridj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk:
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér völgyekbe.
A mi karcsú testünk
Gunyában nem járhat,
Csak járhat lombok közt.
Karcsu lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba.
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.”

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér völgyekbe.
A karcsú testük
Gunyában nem járhat,
Csak járhat lombok közt.
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba.
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.

(román kolinda* alapján, Bartók Béla gyűjtése)

kolinda = román népi ének

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 3.

Jorge Luis Borges:

A DOLGOK

Aprópénz, kulcskarika, sétapálca,
engedelmes zár és a kései
jegyzetek, miket megtekinteni
már nem marad időm, sakktábla, kártya,
gyűrött ibolya könyvlapok között:
egy feledhetetlen, elfeledett
délután emléke; a tükrözött,
vörösen izzó hajnali egek
csalóka visszfénye. Mennyi dolog -
reszelő, küszöb, atlasz, szeg, kupa,
hallgatag rabszolgák serény hada:
furán titokzatosak és vakok.
Túlélik majd minden földi nyomunk;
észre sem veszik, hogy már nem vagyunk.

(Fordította: Imreh András )

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Jorge Luis Borges:

JELEK

Susana Bombalnak

1915 körül egy genfi múzeum teraszán láttam egy harangot, melyre kínai írásjelek voltak rávésve. 1976-ban írom róla e sorokat.


Tudom, e kósza éj megfejthetetlen
magányában lehetnék bronzba vésett
ima, vagy egy mondat, mely máig őrzi
egy élet izét, vagy egy délutánét,
vagy Dzsuang-szi jól ismert régi álmát,
egy napihírt vagy egy példázatot,
vagy egy császárt, ki már csak egy-két szótag,
vagy a világot, vagy titkolt neved,
vagy a talányt, amit hiába faggatsz
az idők és a napok végeztéig.
Bármi lehetnék. Hagyjatok homályban.

(Fordította: Somlyó György )

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 2.

Juhász Gyula:

KÖSZÖNÖM...

Köszönöm néked, Ismeretlen,
Hogy engedtél itt énekelnem,
Néznem világod víg csodáit,
Bár oly rövid a mulatás itt.
Hogy láttam hajnalt hasadóban,
Fehér hattyút fekete tóban.
Piros rózsákat, zöld mezőket
S mikor virul a temetőkert,
Hogy hallgattam szél orgonáját,
Mikor megzendülnek a nyárfák,
Békák koncertjét a Tiszában
És hogy nem éltem itt hiában,
Mert néhány szív hajolt dalomra,
Mint cipruság a sírhalomra.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. június 1.

József Attila:

A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket