Radnóti Miklós:

HŐSÉG

Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül
üresen világít a környék és szuszog,
de dong és csomókba hull már a napfény
s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.

Kövér fényesség hintál az ázott deszkáknak
jószagán és fortyog a világ a hirtelen
melegben; tükröző fák közt száll könnyű szellő
s a záporeső már a teli gyökérben él.

És bomlik a hőség, s imbolyog! hajlott
füvek közt dudoló fény kísérgeti útját;
talpát feni és csúszkálva elindul,
pára marad itt csak és szövött nyugalom.

Héthatáron túl csillámlik háta fénye már,
elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény
éjszaki sark is, – ha eléri, megszőkül tőle
a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.