2008. szeptember 30.

Juhász Gyula:

ŐSZ

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Juhász Gyula:

MILYEN VOLT...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Juhász Gyula:

SZAVAK

Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 28.

Áprily Lajos:

AZ ILLANÓ SZÍN

A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Áprily Lajos:

VÁNDOR

A nyugtalan patak lelkét szeretted,
suhogó völgyek útjait követted.

Gyönyörködtél gátnál, zuhatagoknál,
de mindig új szépség után futottál.

Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél
s megállnál egy tónál: Genezáretnél?

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Áprily Lajos:

ŐSZ

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 24.

Kosztolányi Dezső:

SÁRGA, PIROS ZÁSZLÓIT LENGETI...

Sárga, piros zászlóit lengeti
a cifra ősz a nap fakó tüzére,
künn a tanyán is sárga tengeri
és paprikák érett, piros füzére.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kosztolányi Dezső:

SZEPTEMBERI ÁHITAT

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 23.

Tóth Árpád:

FEHÉR LESZ AKKOR MÁR...

Fehér lesz akkor már nehéz hajad,
S míg másod elnézed majd, mélabúval,
Mondod: mily furcsa barlang a tükör,
Mely esti szobát mutat s halavány nőt,
Kitől elmúlt bánat és szőkeség,
S ki úgy emeli halavány kezét,
Mint sárga napsáv az őszi szobában
Meggyújtja a bársonyszék pirosát,
És téveteg vetűl a limlomokra,
Egy székláb villog, s egy lehullt narancshéj
Tüze mutatja, mily szép s mily esendő,
És hogy elmarad minden földi pompa...

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Szabó T. Anna:

ÖRÖKSÉG
Lengyel Balázsnak

1.

Tanulni kell. Tőlük tanultam nézni.
Várost és mezőt, záporvert tetőt,
felhőábrát, vésett kőtömböket,
szétgéppuskázott házfalak előtt
virágzó hársfát, lekaszált füvet.

Tanulni kell. Tőlük tanultam élni.
Történetük az én történetem.
Répát, nyers krumplit nem ettem,
fagyott földbe sem temettem -
örökségem mégis ostrom,
bombakráter, lótetem.

2.

Tanulni kell. Tőlük tanultam írni.
Hogy továbbadjam, amit kaptak, adtak.
Verset a vershez, szót a kínhoz mérni,
és meghallani, amit elhallgattak.

Mert élnek ők, mert állnak az időben,
mert senki őket nem bánthatja többé,
a hangjuk is, az arcuk is időtlen.
Vannak és lesznek, örökkön örökké.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Arany János:

MÁTYÁS ANYJA

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

"Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából:
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak."

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

"Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága."

"Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő."
"Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!"

"Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap."
"Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap.

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat." -

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

"Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!"
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála meg
A levél
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!"

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 22.

Petőfi Sándor:

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 17.

Petőfi Sándor:

A BOKOR A VIHARHOZ

Lassaban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy
Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd!
Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent,
A természetet, a szent közös édesanyát.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Petőfi Sándor:

ŐSZI REGGEL JÁROK...

Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét;
Sűrü ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.

A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok... s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekesmadár.

A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy viszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.

A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekkép sóhajtott szivem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?...

Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 15.

Szabó Lőrinc:

ŐSZI MEGGYFA

Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,
szomszéd telkünk zörgő kisértete,
tűnt erő s szépség roncs emléke, te,
fekete vacogás a fekete
esőben, magad bitója, te, fa,
rab dermedtség, te, görcs és tétova
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa
fekete rángás, te, fekete fa:
láttalak én, virágban! Zöld bozontod
partjai közt mámor özöne zsongott,
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,
s tudom, ifjú leszel még, az leszel,
s ha megint jön, egyszerre tizezer
vérpiros ajkad csókolja a nyár.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 12.

Juhász Gyula:

AZ ÖREGSÉGRŐL

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Juhász Gyula:

KÉPZELT UTAZÁSOK

Most, hogy száll az alkonyóra
És kitágul a szoba
S ködbe vész a falu tornya
S jön az árnyak nagy sora;
Csak a kandúr szeme csillog,
Két ijesztő, nagy szeme,
És a vén kályhába' villog
A kiégett fák szene,
Most indulj, álmok vonatja,
Jelzőlámpám, gyúlj ki most,
Most siessünk el nyugatra,
Most kell világlátni, most,
Míg nem jő a szürke hajnal,
Régi gonddal új napok,
A szárnyas álomvonattal
Új világba rohanok!
Itt hideg van? El keletre,
Hol a pálmák intenek.
Most sötétül? Délre, lelkem,
Hol arany fövény remeg!

Öreg este. A parázs húny.
Ma elég is már az út.
Messze, távol tájon jártunk,
Ma elég is... Ágyazunk!
S ha az álom, ez a balzsam
Leragasztja a szemet,
Álomhajók kürtje harsan,
Vár az új táj, új egek!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Juhász Gyula:

UNALOM

Ezen a fáradt délutánon
A koravén ősz bandukolt át
A vasárnapi pesti utcán,
Mely kongott a nagy unalomtól.
Egy kopár bérház kapujában
Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel!
Egy vén anyóka ült a padkán
Kísértetes magányosan
És végtelen egykedvűséggel.
Benéztem szürke két szemébe,
Mint a kutakba néz az ember
S úgy éreztem, hogy e szemek
Nem láttak soha, soha napfényt,
Nem láttak soha, soha kertet,
Nem láttak soha, soha májust
S üres és dermedt tükreikben
Az élet szörnyű semmisége
Úgy tükrözik, mint ólmos égnek
Siralmas őszi rongyai
A halott Brügge csatornáiban.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 11.

Ábrányi Emil:

FÉLTETT BOLDOGSÁG

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajkamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irígy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom
Mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mitse vallok! Szótlan hordja titkát,
Hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
Legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Ábrányi Emil:

A PILLANGÓ HALÁLA

Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

"Lám!" szól a hangya. "Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, - és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!"

"Sajnállak!" mond egy vékony lábu szöcske.
"Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, - de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, - és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát."

"Botor lény!" mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat...
"Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt... nos, hát mi maradt?"

"Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!"

S a negyedik szól: "Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?"

Igy szólnak sorra. - Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- "Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!"

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve... Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 8.

Paul Verlain:

ÓVATOSSÁG

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

(Fordította: Szabó Magda)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Rainer Maria Rilke:

ŐSZI NAP

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

(Fordította: Tandori Dezső)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 5.

Szabó Lőrinc:

HAJNAL A NAGYVÁROSBAN

Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.

Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.

Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.

Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,

fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát

festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés

olt ki egy óra múlva, a
reggel induló áradata,

a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,

a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,

messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem

az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,

kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan

isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 4.

Áprily Lajos:

SZONETT

Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjuság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő szinekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjuságom.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Szabó Lőrinc:

PANNÓN ŐSZ

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 3.

Ady Endre:

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2008. szeptember 2.

John Keats:

AZ ŐSZHÖZ

Párák és érett ízek évszaka,
jössz s hő hived, a sárga nap, örűl,
s összefogtok s áldott fürtök soka
csügg a szőlőn a nádtetők körűl;
mohos ágat dús almasúly töret
s zamat tölt miden őszi magvakat,
dinnye dagad, feszűl cukros bele
a mogyoróknak s száz bimbó fakad:
késő virág, minőt a méh szeret,
s már azt hiszi: örök a méz-szüret,
mert nyári sejtje csordultig tele.
Ki nem látott még téged? - Kiszököm
s megleslek gyakran csűrök közelén,
ülsz gondtalan a téres küszöbön
s hajad lágyan leng a cséplés szelén,
vagy épp aratsz és mákillat hatol
hozzád s elaltat és nem méri már
sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt;
vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
patak tükrére s friss italra vár;
vagy bor-prés mellett les lassú, sovár
szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
míg esti felleg sző be halk napot
s a tarlón rózsák színét szűri szét,
a parti fűzfák közt busongva dong
a szúnyograj, mely száll, meg szétomol,
mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
tücsök cirpel, veresbegy is dalol:
finomka fütty a szérüskert alól
s gyűlő fecskék zajától zúg az ég...

(Fordította: Tóth Árpád)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket