2008. november 25.

Paul Géraldy:

TE MEG ÉN

FINÁLÉ

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszu hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szivünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,
S melletted én is egyedül leszek.

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Nincsenek megjegyzések: