kedd, április 29

József Attila:

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

(JÖN A VIHAR...)

Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

Almaszirmok - még ép a roncs ág -
igyekszenek, hogy szállni bontsák
kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
S ameddig ez a lanka nyúl,
a szegény fűszál lekonyúl,
fél, hogy örökre alkonyúl.

Borzongásuk a nem remélt vád -
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

hétfő, április 28

Radnóti Miklós:

ALUDJ

Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Radnóti Miklós:

ALKONYI ELÉGIA

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülő halál.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

vasárnap, április 27

Kosztolányi Dezső:

NEGYVEN PILLANATKÉP-ből a 31. EMLÉKEZET

(Lélektani meghatározás)

Emlékezet,
most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy
nem létezett.

(Ez talán inkább bölcseleti)

Emlékezet,
tebenned él és van, de hogyha meghalsz,
elvész veled.

(Regényes és ábrándos)

Emlékezet,
ledőlt tanyák, romok és régi sírok
mellé vezet.

(Alázatos, szomorú fohászkodás)

Emlékezet,
rokkant barát, nyújtsd a világtalannak
szent félkezed.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kosztolányi Dezső:

MADARAK BESZÉDE

Hattyú

- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

Holló

- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

Sirály

- Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
Sirály!

Kolibri

- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Edgar Allan Poe:

A HOLLÓ

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
„Vendég lesz az „, így tűnődtem, „azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
„Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? „

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S „Uram „, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek. „ S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra! „, - halk, sóvár
Hangon én búgtam: „Lenóra! „ s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már! „

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár? „
S szólt a Holló: „Sohamár! „

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: „Sohamár. „

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll. „
S szólt a Holló: „Soha már! „

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
„Úgy lesz „, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: „Soha - soha már! „

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: „Soha már! „

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
„Bús szív! „, búgtam, „ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

„Látnok! „, nyögtem, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

„Látnok! „, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? „
Szólt a Holló. „Soha már! „

„Ez legyen hát búcsúd! „, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! „
S szólt a Holló: „Soha már! „

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

(Fordította: Tóth Árpád)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

szombat, április 26

Szabó Lőrinc:

EGY KIS ÉRTELMET A REMÉNYNEK!

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Szabó Lőrinc:

MÁJUSI ORGONASZAG

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.

Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kisértet,
a rég s a nemrég illatát.

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és
csendűlni a lankadt idegek.

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágúlva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen im ujra végig-
borzongta az élet gyönyörét…

Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkűl – így fenyeget –
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

kedd, április 22

Ady Endre:

VÁGYNI HOGY SZERETNÉK

Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak,
félelmetes barátnak, de derék embernek

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

(Margit, egyfajta a fajunk,
Be nagyon nem itthon vagyunk
S be nagyon itt kell nekünk lennünk
S be kár ez a sok furcsaság:
Csak tépik lelkünk, a lazát,
Kit őseink feledtek bennünk.)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Csukás István:

TÓTH ÁRPÁD SZEMÜVEGE

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Áprily Lajos:

A SEBEK FÁJTAK

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Devecseri Gábor:

TALÁLKOZÁS

Ezzel az ismeretlen urral valahányszor
találkozom az utcán, valami
rossz történik, oly ronda képe van,
nem is jelenthet mást, csak veszedelmet,
elernyedést, csalódást, nagy csapást
vagy baklövést, ez igy igaz, tudom jól,
tapasztaltam még kisdiák koromban.
De csak most eszmélek rá, hogy milyen rég
nem láttam és azóta mennyi baj,
mennyi gyalázat, mennyi szörnyüség
szakadt le már a keserves magasból
s miről, ugy látszik mégsem ő tehet.
Merev törzzsel siet tovább, sötét
szemüvege a napfényt mind beissza.
Eredj, mi rosszat hozhatsz már nekem?
Eredj utadra, ugy nézek utánad,
mint a szilárd hit legutolsó apró
morzsájára, mint a vak bizalom
végső halvány nyomára, mely nekem
még megmaradt s most fölfalatik szintén.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

hétfő, április 21

Kosztolányi Dezső:

A JÁTÉK.

A játék.

Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Arszenyij Tarkovszkij:

FÁK

I

Ha véred forró lüktetése
Már csillapul, s kihűlt a vágy,
Lassan kijózanulsz, megértve
A csöndes férfikor szavát.

Ha elsirattad ifjuságod,
Fű és lomb tejtestvére vagy,
Mint egy tükörben, újra látod
A természetben arcodat.

S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd!

Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nő,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idő.

S erejüket megsokszorozva
Nyúlnak ki törzsükből a zöld
Ágak, közös terhük megosztva,
Mit ád az áldott anyaföld.

Mért búsulsz májusban, csodálva
Gigászi fák sudár, merész
Lombját, virágait, belátva:
Szíved gazdája már az ész?

Talán azért, mert énekedben
A véred megkötött, akár
Termő türelmű rengetegben
Hűs csermely, égő napsugár?

II

Szelek nomádszállásai,
Országai madárnyomornak,
Magasba lökve ágaik,
Vak éjükből a fák kinyúlnak.

Karcsúak, mint a hadfiak
(Mi másnak láthatnánk mi őket?),
A felhőkig magaslanak,
Egekkel egyesítve földet.

Válluknak még a tél előtt
Lefoszlik aranyos palástja,
Pihenjen a vadon, s erőt
Gyűjtsön, míg fogva tartja álma.

S a levelek a hó alatt
Heverjenek csak, majd e rozsdás
Pajzsok, vértek alól fakad
Az éltető tavaszi forrás.

És mindent nedvesség telít,
Kéreg alól, sötét sebekből
Új sarjak bíbor szarvait
Böki az ég felé az erdő.

És már a ritkás lombu fák,
A langyos föld sarában állva,
A tiszta kékség sugarát
Fürkészik, hajnalig se várva.

- Akárha hegylakók hada,
Sok díszes, ódon fegyverével,
Jött volna el a földanya
Tavaszköszöntő ünnepére.

És mint kobozhúr, víg dala
Felzeng az erdei madárnak,
S kezükben kendőt tartva a
Szép lányok már a táncba várnak.

Rokon az ember és a lomb,
Bennünket is örök makacsság
Taszít a mennyei magasság
Felé, akárcsak a vadont.

(Fordította: Baka István)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Lucian Blaga:

NÉGYSOROS

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -
Hisz' a földön ugyse könnyű semmi.
A harmat csalogányok verejtéke,
fárasztó minden éjjel énekelni.

(Franyó Zoltán fordítása)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

csütörtök, április 17

Tóth Árpád:

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Zágorec-Csuka Judit:

KÉZ A KÉZBEN

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Lucian Blaga:

HEGYI TAVAK KÖZÖTT

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

(Áprily Lajos fordítása)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Csokonai Vitéz Mihály:

A FÖSVÉNY

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
Mint az aranyra vert királyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba! mely szörnyű károm következe:
(Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)
Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
Így tűnődik; s most is neheztel reátok,
Hogy őróla ingyen verset írhatátok.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kercsó Attila:

JELKÉPEK

Amit nem versnek szántak
s mégis az,
lehetne tán az igazán
igaz.

Néhány vonalból kibomlik
a táj,
A szomorúság nemcsak
ami fáj.

A szeretet nem divat,
ünnepi,
melyet csak bálon illik
hordani.

Ha jelből értesz minek
sok beszéd,
a szavakat az idő marja
szét.

Míg a legyintés lemondás
lehet,
A boldogság is sokszor
képzelet.

Rozsdás szögesdrót a rabság
maga,
Szerény virág a szépség
bajnoka.

Hol pont a vég ott ne folytasd
tovább,
Az erdő helyett megteszi egy
ág.

Színek bölcsője csak fehér
lehet,
mert hordozza az összes
színeket.

Fehér a hó s a menyasszony
lepel,
a jelképeknek olykor hinni
kell.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

szerda, április 16

Dsida Jenő:

TAVASZI UJJONGÁS

Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Timár Magda:

ÖREGEK

Üres kávéscsészébe bámul a nénike,
mint Pythia a barlang bodros ködgomolyába
és eres kezeit, mint faleveleket tárja ki
és halkan sípoló hangján beszélget
lenhajú, sápadt asszonynővérével,
aki még kanalazza a kávé aranylevét.
«Tudod, édesem, nem azért, mert a leányom,
de egész Pesten nem lelni párját, oly ügyes,
oly jó és úgy, de úgy szereti a férje -
igaz, hozománya is volt jócskán -
ma is tíz párnát, lepedőt adtam ajándékba.»
És így lendül a szó, ki nem fárad
és a másik asszony kezében meg-megáll
és mint karmesteri pálca, suhan a kanál
és öreges ritmussal lábalnak el az órák,
ezerszer a «tudod» és ezerszer a «drágám» -
az üres kávéscsészék misztikus
barlangokká mélyednek, mélyül az este
és beszédes kezük árnyéka,
mint jóslatlengető lomb hullik
az abrosz fehéren himbálódzó leplére.
Aztán eltipegnek és sóhajtva szürcsölnek
a párás este harmatos kelyhéből.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Babits Mihály:

RITMUS A KÖNYVRŐL

(A magyar Könyv ünnepére.)

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

1929. tavasz

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

vasárnap, április 13

Varró Dániel:

SZÖSZ NÉNE

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi se búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoznak máris: „Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?”

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
„Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.”

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Zelk Zoltán:

LEHEL-TÉR

Mintha vonatból a tájra,
hegyek, rétek bársonyára,
olyan boldogan nevetve
bámulok a villamosból
erre a szép krumplihegyre!

Micsoda táj! Hegye! dombja!
Krumpli! retek! hagyma! gomba!
tisztáson a lombok árnya,
az se olyan bársony, mint e
hajnalban szedett vargánya!

Hát a ringló! hát az alma!
hát a barack sárga halma!
s hogyha még csak mutatóba,
zöld káposzta-csúcsok mögött
épül már a dinnye dombja!

Micsoda táj! s mennyi tájból!
mennyi kertből! mennyi fáról!
alig rebben még a reggel,
gyüjtik, hordják már a tájat
vagónokkal, szekerekkel!

Egy tenyérnyit Jászberényből,
egy szekérnyit Kecskemétről
és Ceglédről s tán Zalából -
mit a nyár kagylója izzad,
idecsurog teli zsákból!

Egyik zsákból másik zsákba -
Bogdán néni kosarába!
Viszi haza. S nem is látja,
hogy egy sárgadinnye, mint a
gyerek, szaladna utána!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Benjámin László:

A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG

Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason
viszem álmos rosszkedvemet
keresztül a fél városon,
a Vadaskerti úttól a
Kálvin térig háromnegyed
óra hosszat most folytatom
tegnapi töprengésemet,
ahogy majd holnap a mait.
Mellettem elkésett diák
toporog, batyuik felett
trónoló solymári kofák
magukfeledt diskurzusát,
zajos pletykáit hallhatom
előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason.

Lőrincen, Kispesten, Budán,
Angyalföldön - zötyög velem,
csak visz, csak visz a villamos
keresztül a fél életen.
Arcok cserélődnek, falak
- iskola, műhely, hivatal -
de az út változatlan az
örök egyforma kocsival.
Harminchat éve utazom,
megőszült közben a gyerek,
gyűjteménye sincs már, csupán
a megtett kilométerek;
ha számolnám, kijönne tán
százötven vagy kétszázezer -
akárhány világutazó
beérhetné már ennyivel.

Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
hallgatom a világ zaját,
az újságot kiolvasom.
Ez a világ: a nyomtatott,
s amennyi kétoldalt az út
futásában föl- s eltűnik,
s ami a kocsiba szorult;
világom a papírba-zárt
emberiség, az absztrahált
élet intézete, ahol
"tudományos főmunkatárs"
címen kapom a fizetést,
mélázva sorsom humorán,
hogy így nevem mellé került
a munka meg a tudomány.

Esőben mégis a fedél,
sötétedésben menedék -
fáztomban ez a kis-világ
lehelte ember-melegét;
itt volt találkozóm velük,
kik lelkem belső zugain
tanyáznak már azóta, mint
kedves öcséim-húgaim,
nevük szerint Anni, Kati,
Románka, Ibolya, Piri,
Évi, Dici s Attila és
Áron, Tibor, Pista, Feri;
mindőjüket megilleti,
hogy ez a néhány rímem is
szeresse őket, mielőtt
elcsavarognék innen is,

előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
aztán honnan-tudnám-hová,
a mit-tudom-én-hányason.
Indultam ifjan és mohón
a Tág Világ, a Hír felé -
csak visz, csak visz a villamos
a nyugdíj felé, a sír felé.
Harminchat éve utazom,
közben eltűntem nyomtalan;
aki elindult, elveszett,
nem őrzök mást, csak nyugtalan
csavargó-kedvét, holtomig
viselve zárt, fegyelmezett
arcom mögött, a gyászt, azért,
aki már sohasem leszek.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Juhász Gyula:

GULÁCSY LAJOSNAK

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

Illusztráció - Gulácsy Lajos: Nakonxipánban hull a hó, 1910 körül festett képe.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

péntek, április 11

Orbán Ottó:

SZÜLETÉSNAPODRA
(1995)

Kilencven éves lennél, hogyha élnél.
Harminckét év, ez most már így marad.
De ha élnél is ma, mondd, versben beszélnél?
Hullna-e elénk alvadt vérdarab?

Vagy ami kort s dühöt vörösre fest, vér?
Vonna-e eszme, vinne-e mozgalom,
Hogy földünk minden nyomorultja testvér?
Vagy fejed vernéd szét egy kőfalon?

Még jó, hogy a halál mozdíthatatlan.
Ezen nem változtatsz még te sem,
Hiába sarjad a fű utánad.

Nem nőheti be nyomod, nincs bocsánat
Arra, hogy ott hevertél több darabban,
Lángeszű árva, csonkán, véresen.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

VISZEM A FÖLDEM

Magyar vagyok, de európai.
Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.

Telt melleire varjak szállanak,
Erős husában vakondok lakik -
Párizs, te nagy vagy s az én földem is
Nagy táncos városokról álmodik!

Bőízű szíve sötéten csorog,
Részeg szagától tántorog a szél -
A nehéz, zsíros televény alól
Városok tornyos öröme beszél.

Csak egyszer megfoganja álmait
S karcsú tornyokkal csengve énekel -
Párizs, szeress, én földemet hozom
És csókjaidat néki viszem el.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

SZERETNÉNEK

Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.

Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.

Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, ő számba veszi.

Ő számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.

Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségből rakna rám.

Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.

Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

S ha én volnék az úr, az úr helyett,
nagyon szeretnének az emberek.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

csütörtök, április 10

József Attila:

JÓZSEF ATTILA

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsuljatok.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

GYÖNYÖRŰT LÁTTAM

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
"Kikapcsolja a villanyom" -
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Luis de Camôens:

REMÉNY, MIT REMÉLSZ?

Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
Miért? - Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? - Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.

Látsz végső célt? - Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

hétfő, április 7

József Attila:

NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

József Attila:

NEM EMEL FÖL

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Tamkó Sirató Károly:

BŐRÖND ÖDÖN

Bőrönd Ödön
a Köröndön
Ül a kövön,
Ül a kövön
Feketeszínű böröndön.

Arra száll egy helikopter,
Lerádióz a riporter:
Bőrönd Ödön!
Bőrönd Ödön!
Miért is ülsz itt
a Köröndön
feketeszín
böröndödön?

Visszafelel Bőrönd Ödön
csepp zsebrádió-adóján:
Azért ülök a Köröndön
feketeszín böröndömön,
várom, hogy a tearózsa
várom, hogy a tearózsa
kinyíljon az aszfaltkövön,
s a 4-es busz begörögjön!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

szombat, április 5

József Attila:

(DRÁGA BARÁTIM...)

Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

1937. nov.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Madách Imre:

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(részlet a 13. színből)

LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Ady Endre:

ÁLMODIK A NYOMOR

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húsz esztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.

Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.

Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan felkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Kevesebb vért a köhögésnél,
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr színe előtt.

Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kosztolányi Dezső:

LÁNC, LÁNC, ESZTERLÁNC,

Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna,
kisleányok bús körében
kergetőzöm én ma.
Nincs semmi aranyom,
jobbra-balra löknek,
körbe-körbe, egyre körbe,
láncán kis kezöknek.
Merre menjek, szóljatok,
hátra vagy előre?
Az erdőbe megbotoltam,
egy nagy, csúnya kőbe.
Voltam én is jófiú,
Istenem, de régen,
csigabigát én is hívtam
künn a régi réten.
Verset mondtam én is ám
gilicemadárra,
magyar gyerek gyógyította,
török gyerek vágta.
Jártam az erdőben is
csillagot keresve,
aranykapun én is bújtam,
és aludtam este.
Nézzetek rám, húgaim,
éjjel most nem alszom,
bámulom a holdvilágot,
véres már az arcom.
Nézzetek rám, lelkeim,
a cipőm levásott,
körmeimmel, kárörömmel
csúnya gödröt ások.
Szánjatok meg, szíveim,
rongyos a kabátom,
szédül a lánc, szédül a tánc,
már utam se látom.
Szeretem a láncot én,
de úgy fáj e sok lánc,
szeretem a táncot is én,
csakhogy ez pokoltánc.
Engedjetek innen el,
hagyjatok magamra,
este szépen süt a lámpám,
este jó a kamra.
Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

péntek, április 4

Nemes Nagy Ágnes:

HAJNAL

Az égbolt frissen pirkadó
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
- A nap, a nap már feldereng,
És minden színnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj hófehér!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket