2010. szeptember 26.

Áprily Lajos:

GESZTENYELOMB

Terítve fekszik, szőkén, szerteszéjjel.
Tévedt sugár sárgítja színeit.
Egy huncut szél, kis garabonciás,
beront s szőnyegre szőnyeget terit.
Nézem. Pedig megtréfál majd az éjjel:
azt álmodom, hogy egy faóriás
betemet sűrűn szőkeszín levéllel.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2010. szeptember 22.

Csukás István:

EZ A TÁNYÉRKÉPŰ SZEPTEMBERI HOLD

Ez a tányérképű szeptemberi hold
álmos kíváncsisággal követ, reggel
tejért ballagunk a boltba, azután
kiülünk a tópartra, nézegetjük a vizet,
lassan átmos őszi nyugalma, neki
az arcát tükörben, nekem a lelkemet,
bámulunk lustán a nyár után, nagy
tarka lepkeszárny, hova tűnt, majd azon is
elmerengünk, hogy mivé lesz ez az őszi
zűrzavar, hiába tudjuk, fel sose fogjuk,
majd leborotválja a tél a vízből
kiálló sörtét, torzsat, holdat, zűrzavart,
a hegy mögött már feni fagy-élű kését.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2010. szeptember 16.

Kányádi Sándor:

VOLNA MÉG

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

Kányádi Sándor:

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2010. szeptember 10.

Képes Géza:

NEM

Néma üvöltésbe szorult tiltakozás,
ez vagyok:
minden ellen, ami hazug, nagyképű máz
vagy gonosz mag, nem nagyobb
mint egy pici fekete pont,
kiterjedése nincs, mégis létezik
a rémuralomba tudja fogni a
föld teremtményeit.

Minden él, mozog, a kőszikla is,
felmered vagy lelapul;
még a halott is, amint felbomlik és
új életekké alakul:
földbe, növénybe költözik át,
állatba, emberbe megint -
Folytonos igazságtevés a
teremtés törvénye szerint.

A másvilág nem túlvilág, nem!
Innen-világ: a valóság,
hol nyilt tenger, öblök, szigetek
várják a vágyak hajósát.
Aki akarja, csak maradjon meg
a képzelt túlvilágnál,
hol hüdött mosolyba merevedik
egy műanyag-világtáj.

Elakadt az időben, aki
tökéletesnek tartja magát:
önmagából szobrot csinál,
bebalzsamozott mumiát.
Aki él: más lesz, megint más
számtalan fokon át:
felhőkben és hullámverésben
leli meg rokonát.

A kő is változik, de a
kövület már soha:
belezárva sok-százezeréves
pók, páfrány, egy láb nyoma;
ezek a moccanatlanba már
örökre belekövültek -
De messze néz, derüsen mosolyog
a meg-nem-merevült hegy.

A szél, a mindenség kifutója
nemcsak virágport röpit:
viszi-hozza, szerteszét szórja
a fák gondolatait.
De az se baj, ha a fölborzolt földre
szélcsend hálója hull:
a fák raja magába mélyed -
tünődik szótlanul.

Eljön a nap, mikor az ember,
a hegy, a viz, fa és szél
úgy fog össze és úgy beszél majd
együtt mint test és vér.
Míg ezt irom, a citromfámra
villan fürkészve szemem:
biztat, hogy akik leszerelnének,
vágjam szemükbe: „Nem!”

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

2010. szeptember 6.

Faller János:

HAJNALI JÓZANSÁG

Hajnal felé - lehetett tán fél három-
Felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…

Felugrottam, kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.

Nem pihegett, némán aludt a város,
Nacíria
-ha tetszik: Béjaia-
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulvardon.

A szememből végleg kiszállt az álom.

Számoltam a hajnali rémületben
A pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán, megriadva.

Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
Félig álomban, félig már ébren
s mint, akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…

Körülnéztem
A csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
Moccanatlanul aludt feleségem,
Olyan békében, mit csak álom ad.

És akkor, ott, abban a pillanatban
Átlobbant rajtam a felismerés,
Hogy már valóban öreg lettem és
Attól, mi van, milyen távol szakadtam
-és hogy immár végleg magam maradtam.

Kihez szólhatok még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
Süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
-készülnöm kell a végső számadásra.

Mint látomás, úgy vonult el az égen
Az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
és a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…

Ha számba veszem ma, hogy mi maradt még,
Amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám az éveket.

Ma már tudom mi fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
Hamis próféták, kókler messiások
Szónoklata többé már sosem ámít;
Egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
Lassan a dolgok lényegére látok.

Hiába hívom, idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…

Mert más a világ. Akármerre nézz szét,
más lett a törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom a miértet…

Ha volna még, amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
Lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek,
kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett belőlem a Lélek
s hitem kiégett.

Pedig hogy hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
Új égboltok felé fényes szelek,
építeni új hazát, nemzetet
s hogy megforgatjuk az egész világot!

Hiába volt szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…

Hányszor is tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
-és mi mindent kiálltunk!

Meakulpázva hiába kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
Védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
Menteni van-e mentség?

Aláaknázott táj a lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!

Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.

Hűvös szél támad. Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fáklya
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög,
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért emlékek lavinája
Visszazúdul az elmúlt éjszakába.

Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.

Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket