2012. március 3.

Ellen Nitt:

AZT HITTEM

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

(Fordította: Képes Géza)

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Átragyog kéken-néha. Valahogy így, erre emlékezve, ezekkel az apró "kék-pillnatokkal" lehet elviselni a szürkeséget...
rhumel

Borka írta...

Jaj, Rhumel, az a szürkeség...! Az már inkább sötétség. :(

Névtelen írta...

Na igen...szürke, sötét, hadd ne folytassam:(((
Megint jól értjük egymást.;)
rhumel

Márta írta...

Köszönöm!

Borka írta...

Kedves Márta!
Nagyon szívesen! Én csak gyűjtögetem itt a nekem kedves verseket és bízom benne, hogy másoknak is tetszenek.