Versek

Weöres Sándor:

2012-02-18T16:52:00.000+01:00

HA NÉZEM A VILÁGOT

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.

Sárközi György:

2012-02-04T17:13:00.001+01:00

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
(részletek)

Könyvek között élek.
....................

Sajnos, ma már többször gyönyörködöm a villanyfényben csillogó könyvsorok irodalmár-szivemet melegítő látványában, mint ahányszor kinyitom a könyveket. Mégsem egy hetyke sznob, vagy könyvbútort gyüjtő fatuskó könyvtára ez, - ezeknek a könyveknek mindegyikéhez élmények, kicsi és nagy élmények fűznek, még ahhoz is, amelyiket sohasem olvastam el. Ha körülnézek köztük, megiratlan önéletrajzom néz vissza rám. Másfélezer könyvből másfélezer szikra pattan felém, napok, hónapok, évek s idestova már évtizedek emléklángja lobban ki a lapok közül. Ha megérintek egy-egy régebbi kötetet, vagy tétován végighúzom ujjam egy sor könyv hátán, szinte testileg látom magam, jóval több hajjal és sokkal kevesebb plombált foggal, életem egy-egy letünt korszakában, amelynek valóságát jóformán már csak ezek a könyvek őrzik.

....................

Bizony bőven vannak társai az olvasatlan könyvnek: néha szemrehányón pislognak rám a megpergetett lapok. Mikor lesz időm ezeket mind elolvasni? De vannak bőven bizalmasaim, tanácsadóim, titkaim letéteményesei is: itt vannak a magyar költők gyüjteményes kiadásokban, a szellem-baráti kör Balassitól Tóth Árpádig, s a kortárs-baráti kör könyveinek sora. Itt van egy külön kis könyvtár: a szabadságharc és emigráció irodalma, főképpen egykorú naplók, emlékiratok, amelyeken át hősök és kémek, nagy szellemek és ostoba fickók, politikai naivisták és ravasz rókák egész társadalmával kötöttem szoros ismeretséget.

....................

Minden könyv és minden könyvsor jelent valamit: változó és maradandó érdeklődési köröket, lélekállapotokat és szellemállapotokat, amelyeket levetettem, amelyekből kigyógyultam, vagy amelyekben holtom napjáig sínylődni fogok. Tudom, hogy az irodalom nemcsak életnyilvánulás, hanem betegség is, de az orvosok szerint soká el lehet élni vele. Én könyvekkel kapcsolatban sohasem gondoltam a halálra: a remekművekben és a fércművekben egyaránt tovább élnek íróik s én a körülöttem lévő könyvekben érzem legintenzívebben elmult életemet.

....................

Ha vendégségben vagyok, ha idegen lakásban fordulok meg, lábaim előbb-utóbb maguktól megindulnak és odavisznek a könyvespolchoz, mint ahogy a ló is odatalál mindenütt a jászolhoz. A szalon-műveltség összehordott halmai hidegen hagynak, a díszkötéses sorozatok, amelyeknek dús aranyozásából kiabál az olvasatlanság, feldűhítenek, de néhány rongyos könyv, amelyből egy témával, egy íróval, vagy egy korral való foglalkozás szól felém, mélységesen meghat és föllelkesít. Ha két könyv kerül egymás mellé, amelynek köze van egymáshoz, közöttük meleg vibrálást lehet érezni, ha egy tucat, eleven áramlás támad, amely hasonló a vér píros keringéséhez a testben. Egy szobában, ahol könyv is van, sohasem lehet hideg.

....................

Nyitva legyen tehát a könyv az „élet” előtt s eressze be lapjaira az emberi sors profánabb problémáit? Vagy csukódjon keményen táblái közé az élet süvöltő szelei elől? Magányos hegyi ösvényeken járjon-e az író, vagy a tömeg poros országútján?

Mit lehet erre felelni? Járjon arra, amerre ösztöne hajtja. Ne féltse saruit az országutak porától az, akit odavonz a sorsa, de milyen unalmas lenne, ha a hegyi utakat senkise járná! S ne fitymálják a vándorok egymás tarisznyájának tartalmát. Ne kutassanak a magas utak vándoránál paprikás-szalonna után s ne kívánják, hogy a porbanjáró nektárral csillapítsa szomját.

A „politikát” kitiltani az irodalomból nem lehet. A szociális ösztön éppoly szenvedély, mint a szerelem. S az irodalomban nemcsak gondolatok, hanem szenvedélyek is öltenek formát. Talán nincs is olyan magyar költő, akinek ne volna „politikus” verse, de olyan van s éppen a legnagyobbak között, akinek egyetlen szerelmes verse sincs. Arany Jánosra gondolok. De ahogy a könyvből nem lehet a politikát kitiltani, éppúgy nem lehet tőle megkövetelni se. És semmiesetre sem lehet a politika jelenléte, vagy távolléte értékítélet alapja. A politika szenvedélye is csak anyaga az irodalomnak, étel, amely belehull az író bendőjébe s csak akkor lesz érték, ha vérré válik. Ha csak pang a gyomorban megemésztetlenül, akkor az az írói szervezet nem kívánja az eféle ételt s jobb, ha mielőbb kikúrálja magából.

....................

Késő este van.......... Még a könyveim a polcokon is mintha aludnának - mint csirkék az ágon, sűrűn egymás mellett.

De ha leveszem valamelyiküket s fölütöm, rögtön fölrezzen: s már nem vagyok egyedül. Ha akarom Proust, ha akarom Goethe, ha akarom Homéros beszélget velem. Vagy Vörösmarty szól hozzám izgatott, tépődő, sötét hangján:

Országok rongya! könyvtár a neved,
Dehát hol a könyv, mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?

Odamegyek az ablakhoz és kinézek a csillagtalan, fekete éjbe. A falakat nem látom már, csak az éjszakát, amely egyformán borul a fél világra. Magyarország, Dunavölgy, Európa, nagyvilág, mi lesz veled? Fáradt vagyok, gondolataim összezavarodnak, barátaim, a könyvek, nem segítenek többé. Egy utcai lámpa ráveti álmos fényét egy kerítésre, amelyet tarka összevisszaságban borítanak el a választásra induló pártok plakátjai. A könyvek által megy-e a világ elébb, vagy e plakátok által? - kérdem magamtól csüggedten. Nincs felelet - de félszédületben, az éjszaka mély csendjében érzem, hogy a világ lassan forog lábam alatt. A világ forog tovább, a falak ismét körém záródnak s a falak mentén mindenütt könyvek zsúfolódnak körülöttem, - könyvek, könyvek.

(Az eredeti és teljes írás megjelent a Nyugat folyóirat 1935. év 4. számában)

Wisława Szymborska (1923-2012) :

2012-02-01T22:52:00.000+01:00

EGY SZÓ A LÉLEKRŐL

Van lelke az embernek.
Senkinek nincs szakadatlan
és mindörökké.

Napra nap,
évre év
eltelhet nélküle.

Olykor csak elfészkelődik
a gyermekkor rengéseiben, félelmeiben
hosszabb időre.

Ritkán segédkezik
fáradságos tetteink idején:
bútormozgatáskor,
bőröndcipeléskor,
vagy ha szűk cipőben kutyagolunk.

Kérdőívek kitöltésekor,
húsvagdaláskor
többnyire szabadnapos.

Ezer beszélgetésünk közül
egyetlenegyre ha ellátogat,
és arra sem okvetlen -
szeret hallgatni.
Ha sajdul a testi fájdalom,
titokban lelécel.

Finnyás:
nem szívesen lát minket tömegben, -
fölényünk kicsikarása, érdekeink lármája
undorítja.

Öröm és bánat
az ő szemében nem más-más érzés.
Csak a kettőben együtt
van jelen.

Számíthatunk rá,
ha hosszasan habozunk
és mindenre kíváncsiak vagyunk.

Az anyagi világból
az ingaórát és a tükröt
kedveli: ők serénykednek akkor
is, ha senki nem nézi őket.

Nem mondja, honnan ered,
s hogy majd hová ködlik el,
de vár, vár minden ilyen kérdést.

Úgy tűnik,
nekünk őrá,
neki miránk -
szükségünk van egymásra.

(Fordította: Báthori Csaba)

József Attila:

2012-01-14T22:34:00.000+01:00

AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924.

Orbán Ottó:

2012-01-05T00:34:00.000+01:00

A DÁN KIRÁLYI FŐSZÁMVEVŐ JELENTÉSE A FORTINBRAS & FORTINBRAS CÉG ÁTVILÁGÍTÁSÁRÓL

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett

könyvlapok

1999

Ady Endre:

2012-01-01T15:31:00.000+01:00

JÖNNEK JOBB NAPOK

Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz széditőket,
A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.

Ady Endre:

2011-12-31T15:30:00.000+01:00

BOLDOG ÚJ ÉVET

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Juhász Gyula:

2011-12-23T20:38:00.000+01:00

KARÁCSONYI ÉNEK

Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek
S üvöltenek vad emberek.

Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol
És annyi viskó bús, sötét.

Jó pásztorok és bölcs királyok:
Sok farkas és holló kóvályog
S nem látjuk azt a csillagot!

Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel
S mikor lesz béke és derű?

Rónay György:

2011-12-03T16:52:00.000+01:00

JELENLÉT

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok bámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.

Ady Endre:

2011-11-26T15:34:00.000+01:00

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Emily Dickinson:

2011-11-25T13:05:00.000+01:00

ÓLOM-SZITÁN SZITÁL...

Ólom-szitán szitál,
Erdőket púderez.
Az út redőit márvány
Vattával tölti meg.

A hegynek és a síknak
Egyforma arcot ad,
Kelettől újra keletig
Töretlen homlokot.

A kerítésig ér,
Beburkol rácsokat,
Amíg prémbe süllyednek el -
Mennyei fátylat oszt.

Csak csonk és rönk és szár
A nyár üres tere,
Csak ők tudják, hol volt szüret,
Különben nincsen jele.

A cölöpök csuklóján
Királynői fodor;
Művészei kísértet-hadát
Szétfújja. Nincs sehol.

(Fordította:Károlyi Amy)

Tóthárpád Ferenc:

2011-11-24T15:55:00.000+01:00

HŰSÉGED

A hűséged enyém.
Vakon bízom benned.
Hiszem azt, hogy mindig
tudod, mit kell tenned.

A hűséged enyém.
Meghalnék teérted.
„Jóban, rosszban, veled...”
– te is azt ígérted.

A hűséged enyém,
s tiéd a hűségem.
Minden földi kincsem
hűségre cserélem.

Örökké s egy napig
tápláljon a remény.
Nem riaszt meg semmi,
ha hűséged enyém.

Kormos István:

2011-11-24T15:49:00.000+01:00

TÉL KÖZELEDTÉN

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Rónay György:

2011-11-23T15:13:00.000+01:00

SZERDA ESTE

Szerda este Szabó Jánosék ajtaján
koldus képében zörgetett az Isten
s kért egy falásnyi kenyeret a kenyerükből.

De Szabó János ideges volt és rákiáltott:
„Hord el innét magad te csavargó!”

Hanem az asszony megszánta az öreget,
s kiszólt a küszöbön:
„Várjon csak, jó ember,
maradt tegnap délről egy tálka levesem,
megmelegítem, ha megissza.”

Az öreg leült a küszöbre,
megvárta, míg a leves megmelegszik,
aztán fogta a tányért és kihörpölte az egészet.

Azzal fölállt és elköszönt.

Odabent közben Szabó János
leakasztott a szekrényből egy viseltes kabátot.
„Ezt – mondta az asszonynak – neki adnám.”
Az asszony vállat vont.
Az ember topogott egy ideig,
aztán mégis kiment,
hogy a koldusnak adja a kabátot.
De az Isten akkor már messze járt,
s lassan eltűnt a jegenyék közt.

Rónay György:

2011-11-23T15:06:00.000+01:00

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.

Petőfi Sándor:

2011-11-23T15:04:00.000+01:00

AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február

Leszek Kolakowski:

2011-11-12T16:51:00.003+01:00

GYŰLÖLETBEN ÉLNI, - HALÁLBAN ÉLNI...

Soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben nincs joga gyűlölni.
Az igazság, abban a pillanatban igazságtalansággá válik, mihelyt a gyűlölet segítségével kívánják megvédeni, vagy ami ugyanazt jelenti: önmegsemmisítés a gyűlöletet az igazság szolgálatába állítani.
A gyűlölet tönkreteszi, erkölcsileg védtelenné teszi az egyént a külső erőkkel szemben. A gyűlölet az egyén erkölcsi megsemmisítését, öngyilkosságát jelenti, s még a szolidaritás gyökerét is kitépi a gyűlölködőből. A kifejezés: vak gyűlölet - kitűnően mutatja a lényeget. Nem lát mást, csak ezt: gyűlöletet!
A gyűlöletnek pusztán negatív jellege megbénítja az emberek közötti érintkezés normális formáit, elpusztítja a személyiséget, és így kitűnő eszköz arra, hogy az embert szellemileg lefegyverezze.
A gyűlölet mindent felemésztő energiája megöli a bizalmat, az emberi kapcsolatokat, véget vet az egyén integritásának, és ezért lelkileg előbb semmisíti meg magát az egyént, mint állítólagos ellenségét. Ebből kiindulva megállapíthatjuk: gyűlöletben élni annyit jelent, mint halálban élni.

Csorba Győző:

2011-10-27T22:53:00.000+02:00

TEVÉKENY ŐSZ

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

Vészi Endre:

2011-10-27T22:01:00.000+02:00

A HALLGATÁS

Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át

Pozsgay Domonkos:

2011-10-26T15:01:00.000+02:00

DOMA VERSE

Egy hörcsög szörpöt szörcsög
és rájönnek a hörcsög görcsök.
Kiöntötte a hörcsög szörpöt
s nem szörcsög többet hörcsög szörpöt.

Kányádi Sándor:

2011-09-03T20:47:00.000+02:00

HARMAT A CSILLAGON

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.

Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tűnt el, amint érkezett.

Emily Dickinson:

2011-09-01T16:16:00.000+02:00

A LÉLEK SAJÁT TÁRSAT VÁLASZT...

A lélek saját társat választ.
S ajtót betesz.
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg
A kapunál,
Nem mozdul, hogyha császár térdel
Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,
Az volt övé,
Aztán figyelme héját zárta,
Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Emily Dickinson:

2011-09-01T16:10:00.000+02:00

MINT BÁNAT, ÉSZREVÉTLENÜL...

Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.

(Fordította: Tábor Eszter)

Emily Dickinson:

2011-09-01T16:01:00.001+02:00

TOLLAS KIS JÓSZÁG A "REMÉNY"

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

(Fordította: Tótfalusi István)

József Attila:

2011-04-27T16:11:00.000+02:00

(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Garai Gábor:

2011-04-08T23:51:00.001+02:00

SZÁMVETÉS

L. A.-nak

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

Faller János:

2011-03-19T22:17:00.000+01:00

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

Archibald MacLeish:

2011-01-27T01:42:00.001+01:00

ARS POETICA

Legyen a vers tapintható
s néma mint egy dió
titok
mint a kéznek régi pénzdarabok
csöndes mint egy kopott szegélyű kő
egy párkányé ahol moha nő -

legyen a vers szótlan
mint a szárnycsapás
legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad
tünékeny, mint ha leoldja
az éjt a fákról, gallyaként a hold
tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött
a lélekből, emlék emlék után, a hold -

legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad

legyen a vers ugyanaz
ne igaz

a minden fájdalmak láncolatára
egy üres kapualj
meg egy cserfa ága
a szerelemre
a meggyűrt füvek
és két fény a tengeren -

ne szóljon a vers
de legyen

(Fordította: Várady Szabolcs)

Hernán Valdés:

2011-01-27T01:38:00.001+01:00

III. ZSOLTÁR

A sebzett ember tüskéket növeszt,
mint a rózsa.
Titokba burkolózik,
bezárul, mint egyes virágok,
ha jön az este,
hanem ő mindörökre.

A szíve befelé száll,
az árnyak közt elrejtezik,
és csak a bor s a kedélyes lélek melege
tér vissza olykor.

De ha le nem rombolod
a menedéket, melyet a sötétben
talál az ember,
egyszer örök börtönévé lesz az,
és, akkor, a halála is,
jóvátehetetlen.

(Fordította: Tótfalusi István)

Juhász Gyula:

2011-01-15T15:25:00.000+01:00

ALBUMOK

Fekete és ezüstös albumokban
Ma gyermekségem napjait lapoztam,
Szent tavaszom virágait kerestem
Szőke hajakban, nefelejcs szemekben.
Ó évek, mélyek, szépek, messze kékek,
Ó partok, révek, hova már nem érek,
Remények, arcok, harcok és kudarcok,
Miként virág hajt s lankás, néma hantok.

Ó szép királyfi zöld vadászruhában,
(Királyfi voltam én is hajdanában,)
Akit megöltek, aki visszajár még,
(Megölt öröm, szép, bús királyi árnyék.)
Apám, anyám ifjú szerelmi párja,
Mirtusz, mosoly, (egyik már sírba zárva.)
Fekete és ezüstös albumokban
Egy gyermekarc néz rám ma, aki voltam.

Juhász Gyula:

2011-01-15T15:16:00.000+01:00

ESTI DAL

A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.

De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.

Újévi köszöntő

2010-12-30T01:10:00.000+01:00

ADJON ISTEN MINDEN JÓT

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Jobb üdőt, mint tavaly volt,
Ez új esztendőben;
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt
Ez új esztendőben;

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Zsíros esőt, kövér hót,
Ez új esztendőben;
Bő aratást, szüretet,
Egészséget, jó kedvet
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Drága jó bort, olcsó sót
Ez új esztendőben;
Jó kenyeret, szalonnát
Tizenkét hónapon át
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Vegye el mind a nem jót,
Ez új esztendőben;
Mitől félünk, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg,
Ez új esztendőben!

Juhász Gyula:

2010-12-25T14:57:00.000+01:00

BETLEHEM

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!

Ady Endre:

2010-12-20T15:09:00.000+01:00

ADJON ISTEN MINDENKINEK

Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék Itt az Ég.

Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Ady Endre:

2010-12-20T15:03:00.002+01:00

SZELÍD, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szívemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek,
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza, az ajkam: (Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes
éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, viselj
gondot rám, ámen.)

Reményik Sándor:

2010-12-18T23:28:00.000+01:00

CSENDES CSODÁK

Melitskó Saroltának

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Zelk Zoltán:

2010-12-06T22:50:00.000+01:00

MIKULÁS

Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó,
nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.

Vállán meleg köpönyeg,
fújhat már a szél,
nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.

Körülötte égi fák,
rajtuk csillagok,
lámpást tart a holdvilág,
fényesen ragyog.

Lent a földön dalba fog
száz és száz harang,
„Jó, hogy itt vagy Mikulás,
gling, giling-galang!”

Ablakba tett kiscipők,
várják jöttödet.
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?

„-- Hoztam, bizony, hoztam én,
hisz itt az idő,
nem marad ma üresen
egyetlen cipő!...”

Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás
már hazafelé.

Paul van Ostaijen:

2010-11-27T12:46:00.002+01:00

TÚLLÉPTEM AZON A HATÁRON...

Túlléptem azon a határon,
Ahol minden normális ember
Meg kell, hogy álljon.
Egy barátom tudtomra adta,
Hogy nem ügyeltem a rendes - szerinte helyes - útvonalra.

De a sors - vagy ki? - így akarta,
Mert nekem a rendkívülit tartogatta.
A sorsom, nem én vagyok szokatlan.
Barátaimnál láttam a vágyat
Szép szerelemre új tavaszban.

De az én szerelmem
Őszi estén keletkezett,
Nagy szerelmem a város szélén
Messzi ligetben, mikor elhagyták az emberek - a rendesek.

Hideg télen nőtt naggyá szerelmem,
Mikor csak nagyon szép virágok nőnek.
Ezért szerelmem végtelenül szép,
Bár - barátom sajnálatára - ez sem mondható követendőnek.

(Weöres Sándor fordítása)

Jan van Nijlen:

2010-11-24T22:37:00.000+01:00

TÁJKÉP

A bükkök rőtes, őszi fényben álltak
kék tenger előtt, rezzenéstelen.
Izzott az alkony, s levelek szitáltak
aranyában ezerszám, nesztelen.

Csönd, béke volt... De szűnös-szűntelen
búcsúdal szólt a napsütötte ágak
közül, hol mondhatatlan édesen
csivitolt a délre húzó madárhad.

Majd éj lett. A dal megszűnt. Felnyögött
a szél. A víz tompán csapkodni kezdett.
Az első csillag sárgásan villogott.

S a homályban egyszerre megjelentek
szigorúan, komoran a halászok
japán árnyképei a nád fölött.

(Rónay György fordítása)

Fodor Ákos:

2010-11-13T03:17:00.000+01:00

XÉNIÁK

(14)

ÉN kacagtató történeteket tudok rólad,
TE tudod mozgatni a fülét.
Ő a megtévesztésig híven utánozza magát.
MI ügyesen használjuk a többesszámot.
TI sikerrel álcázzátok kiléteteket.
ŐK a legválságosabb helyzetekben is
férfias önuralommal viselik el
minden bajomat.

Juhász Gyula:

2010-10-30T23:10:00.000+02:00

ÖRÖK VISSZHANG

Most tűnnek már elém e régi utcák,
Hogy bontogatják a vén házakat.
Most érzem én vén házak mélabúját,
Hogy rám merednek a vak, tört falak.

Ó most tudom, mi volt nekem e tájék,
Hogy romban, porban, holtan itt hever.
Elmúlik már a tűzfal és az árnyék,
Melyet borongós álmomra vetett.

Most érzem, mily szép volt az esti óra,
Mikor kiskocsmák kékes ablakán
Kiszűrődött a lámpafény, a nóta
S lassan kihúnyt a téli táj haván.

Az elmúlásban hirtelen kicsendül
A dolgok mélyén alvó dallam is
S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt,
Ha lemondón, fájón és halkan is!

Nagy László:

2010-10-27T22:15:00.000+02:00

DIÓVERÉS

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Mahatma Gandhi:

2010-10-08T21:43:00.000+02:00

Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Tanulj úgy, mintha örökké élnél.

Illyés Gyula:

2010-10-06T22:09:00.001+02:00

OKTÓBER 6

Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

Áprily Lajos:

2010-09-26T22:44:00.000+02:00

GESZTENYELOMB

Terítve fekszik, szőkén, szerteszéjjel.
Tévedt sugár sárgítja színeit.
Egy huncut szél, kis garabonciás,
beront s szőnyegre szőnyeget terit.
Nézem. Pedig megtréfál majd az éjjel:
azt álmodom, hogy egy faóriás
betemet sűrűn szőkeszín levéllel.

Csukás István:

2010-09-22T00:13:00.001+02:00

EZ A TÁNYÉRKÉPŰ SZEPTEMBERI HOLD

Ez a tányérképű szeptemberi hold
álmos kíváncsisággal követ, reggel
tejért ballagunk a boltba, azután
kiülünk a tópartra, nézegetjük a vizet,
lassan átmos őszi nyugalma, neki
az arcát tükörben, nekem a lelkemet,
bámulunk lustán a nyár után, nagy
tarka lepkeszárny, hova tűnt, majd azon is
elmerengünk, hogy mivé lesz ez az őszi
zűrzavar, hiába tudjuk, fel sose fogjuk,
majd leborotválja a tél a vízből
kiálló sörtét, torzsat, holdat, zűrzavart,
a hegy mögött már feni fagy-élű kését.

Kányádi Sándor:

2010-09-16T00:23:00.000+02:00

VOLNA MÉG

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Kányádi Sándor:

2010-09-16T00:09:00.000+02:00

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Képes Géza:

2010-09-10T15:16:00.001+02:00

NEM

Néma üvöltésbe szorult tiltakozás,

ez vagyok:

minden ellen, ami hazug, nagyképű máz

vagy gonosz mag, nem nagyobb

mint egy pici fekete pont,

kiterjedése nincs, mégis létezik

a rémuralomba tudja fogni a

föld teremtményeit.

Minden él, mozog, a kőszikla is,

felmered vagy lelapul;

még a halott is, amint felbomlik és

új életekké alakul:

földbe, növénybe költözik át,

állatba, emberbe megint -

Folytonos igazságtevés a

teremtés törvénye szerint.

A másvilág nem túlvilág, nem!

Innen-világ: a valóság,

hol nyilt tenger, öblök, szigetek

várják a vágyak hajósát.

Aki akarja, csak maradjon meg

a képzelt túlvilágnál,

hol hüdött mosolyba merevedik

egy műanyag-világtáj.

Elakadt az időben, aki

tökéletesnek tartja magát:

önmagából szobrot csinál,

bebalzsamozott mumiát.

Aki él: más lesz, megint más

számtalan fokon át:

felhőkben és hullámverésben

leli meg rokonát.

A kő is változik, de a

kövület már soha:

belezárva sok-százezeréves

pók, páfrány, egy láb nyoma;

ezek a moccanatlanba már

örökre belekövültek -

De messze néz, derüsen mosolyog

a meg-nem-merevült hegy.

A szél, a mindenség kifutója

nemcsak virágport röpit:

viszi-hozza, szerteszét szórja

a fák gondolatait.

De az se baj, ha a fölborzolt földre

szélcsend hálója hull:

a fák raja magába mélyed -

tünődik szótlanul.

Eljön a nap, mikor az ember,

a hegy, a viz, fa és szél

úgy fog össze és úgy beszél majd

együtt mint test és vér.

Míg ezt irom, a citromfámra

villan fürkészve szemem:

biztat, hogy akik leszerelnének,

vágjam szemükbe: „Nem!”

Faller János:

2010-09-06T09:33:00.001+02:00

HAJNALI JÓZANSÁG

Hajnal felé - lehetett tán fél három-
Felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…

Felugrottam, kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.

Nem pihegett, némán aludt a város,
Nacíria
-ha tetszik: Béjaia-
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulvardon.

A szememből végleg kiszállt az álom.

Számoltam a hajnali rémületben
A pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán, megriadva.

Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
Félig álomban, félig már ébren
s mint, akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…

Körülnéztem
A csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
Moccanatlanul aludt feleségem,
Olyan békében, mit csak álom ad.

És akkor, ott, abban a pillanatban
Átlobbant rajtam a felismerés,
Hogy már valóban öreg lettem és
Attól, mi van, milyen távol szakadtam
-és hogy immár végleg magam maradtam.

Kihez szólhatok még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
Süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
-készülnöm kell a végső számadásra.

Mint látomás, úgy vonult el az égen
Az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
és a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…

Ha számba veszem ma, hogy mi maradt még,
Amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám az éveket.

Ma már tudom mi fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
Hamis próféták, kókler messiások
Szónoklata többé már sosem ámít;
Egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
Lassan a dolgok lényegére látok.

Hiába hívom, idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…

Mert más a világ. Akármerre nézz szét,
más lett a törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom a miértet…

Ha volna még, amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
Lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek,
kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett belőlem a Lélek
s hitem kiégett.

Pedig hogy hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
Új égboltok felé fényes szelek,
építeni új hazát, nemzetet
s hogy megforgatjuk az egész világot!

Hiába volt szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…

Hányszor is tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
-és mi mindent kiálltunk!

Meakulpázva hiába kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
Védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
Menteni van-e mentség?

Aláaknázott táj a lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!

Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.

Hűvös szél támad. Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fáklya
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög,
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért emlékek lavinája
Visszazúdul az elmúlt éjszakába.

Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.

Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!

Faller János:

2010-08-03T22:58:00.000+02:00

HAJNALI KONCERT

Utoljára tán húszéves koromban
jártam így a hajnali parkon át,
valami régi kisvárosban,
hallgatva a rigó dalát,

kadenciáit, trioláit,
fel-felujjongó füttyszavát,
mely olyan édes, olyan tiszta
volt, mint maga az ifjúság.

Bizony, több mint tíz éve ennek
s most, hogy megint a pirkadat
kísér át a park fái közt és
ébredeznek a madarak,

és felharsan a rigó füttye,
épp úgy mint akkor, az a dal
ujjong most, feledhetetlen,
trillázó, örök-fiatal

dallamával körülbecézve,
megsimogatva a szívem,
úgy, hogy magam egy percre újra
vidám diáknak képzelem.

Igen: ez a dal, ez a drága
rigófütty mit sem változott,
ugyanazok a trillák szállnak,
ugyanazok a futamok,

fáradhatatlan kedvvel fújja
a virtuóz kis énekes
- és én hallgatom szívdobogva,
szinte félve, hogy vége lesz.

Még egy ujjongó és kitartott
füttyszó – és elszáll a madár.
A hajnali koncertnek vége.
A nap kezdődik: munka vár.

De ma, míg járok jobbra-balra,
itt hallom egész napon át
zengeni szívemben az
ujjongó kis rigó dalát.

Valamire lám megtanított
a rigószavú pirkadat
- s egy napra újra fiatalnak
s boldognak érzem magamat.

1959

Szilágyi Domokos:

2010-07-28T01:09:00.000+02:00

BECSÜLD, HALANDÓ

Becsüld, halandó, amíg élek,
szavaim halandó becsét.
Két ember közt legrövidebb
út az egyenes beszéd.

Szentmihályi Szabó Péter:

2010-07-12T00:08:00.000+02:00

MAGYAROK

Találkozhatnánk százévente
mondhatnánk még mindig ugyanaz
újjáépült a rossz erősödött a gyenge
s újabb hazugságokba szökött az igaz

Ünnepeink még nagyjából a régik
de a koreográfia már kifinomult
kik egykor tették ma azok nézik
s bohóc jelenen mulat a múlt

Weöres Sándor:

2010-07-09T21:39:00.000+02:00

MAJDNEM SZONETT

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...

Weöres Sándor:

2010-07-08T03:03:00.000+02:00

BOLDOGSÁG

'A férfi'

Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

'A nő'

Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

Petőfi Sándor:

2010-06-26T15:39:00.000+02:00

ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe',
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge.
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se' rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Takács Zsuzsa:

2010-06-23T15:33:00.001+02:00

ELTÉKOZOLT ESÉLYEM

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.

Kányádi Sándor:

2010-06-10T13:52:00.000+02:00

SÓHAJTÁS

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

Áprily Lajos:

2010-06-10T13:31:00.000+02:00

CSAK EGY VIRÁG

Megállították: van jelvény a mellin?
Csak egy virág - mást nem mutathatok.
Reátámadtak: guelf-e vagy ghibellin?
Bátran felelte: - Én költő vagyok.

John Wooden:

2010-06-04T00:33:00.001+02:00

Ne azzal mérd magad, amit eddig elértél, hanem azzal, amit elérhettél volna képességeiddel.

Kartal Zsuzsa:

2010-06-04T00:10:00.000+02:00

VALLOMÁS AZ IFJÚSÁGRÓL

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

Tamkó Sirató Károly:

2010-06-03T23:37:00.000+02:00

BÍZTATÓ

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

Weöres Sándor:

2010-06-02T15:50:00.002+02:00

HA A VILÁG RIGÓ LENNE

Ha a világ rigó lenne,
kötényemben ő fütyülne,
éjjel-nappal szépen szólna,
ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
be se férne kötényembe,
kötényem is honnan volna,
ha egész világ rigó volna.

Szabó Lőrinc:

2010-06-02T00:38:00.000+02:00

GYANÚTLAN PERC

No de ilyet!… A kávéházban
írtam, dolgoztam csöndesen,
s egyszerre csak, ahogy levettem,
kigyulladt a szemüvegem:

felrobbant! Tán a cigarettám
gyújtotta meg, vagy a gyufa,
tudja a jó ég… És hogy égett!
hogy sistergett! hogy lőtte a

füstöt magából!… Hamarabb, mint
ahogy elmondani tudom,
végigkanyargott a futó láng
a fekete kaucsukon,

a görbe száron, körül-ette
a két üveges karikát,
és mire vízbe hajítottam,
már csak azt, ami épp kiállt,

csak azt menthettem meg: a többi
ellobbant, akárcsak a fény,
s a két lencse mint két üvegpénz
feküdt a pohár fenekén.

Egy pillanat… Hogy a keservit!…
Felugrottam, s kicsit bután
és csodálkozva nézelődtem
az eltűnt szemüveg után:

mi történt itt tulajdonképpen?
Álmodtam az egész tüzet?
De épp a látásom, a mankó,
szemem mankója, az veszett,

az veszett el: egy-két arasz csak,
aztán már homály a világ:
pincérek szaladtak felém és
én, mint valami ködön át,

úgy mozogtam, oly tétován és
bizonytalan, vagy mint akit
lefegyvereztek: éreztem, hogy
az élet rámzsugorodik…

S mást is éreztem, azt, hogy íme
egy mozdulat hogy tőrbe ejt,
hogy gyanútlan sorsunk elé mily
bolond csapdákat nyit a perc,

hogy váratlan erők, kalandok,
titkok lesnek ránk mindenütt,
éreztem az autót, amely már
megvan és egyszer majd elüt,

a csöndet, amelyből halálos
golyó süvít ki, az időt,
a kanócot, mely láthatatlan
ég a közelgő vész előtt:

ezt éreztem… S bosszúsan mentem
át a szomszéd üzletbe… Ott
új keretet a két üvegpénz
s a szemem új mankót kapott –

és most megint az asztalomnál
ülök, töprengve csöndesen,
hogy egy nyomorult perc mikor
robbantja fel az életem.

Kozma László:

2010-05-22T17:35:00.000+02:00

KEGYELEM

A kegyelmet egészben kapod,
Átélheted, vagy megtagadhatod.
De nem választhatsz töredék-hitet:
Lerombolod, ha föl nem építed.

Dsida Jenő:

2010-05-22T17:04:00.000+02:00

EGYSZERŰ VERS A KEGYELEMRŐL

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.

Váci Mihály:

2010-05-20T15:01:00.000+02:00

SARKCSILLAGOM, SZÜLŐFÖLDEMEN

Gyermekkorból ittmaradt felhőket

álmodnak felettem az egek.

Jegenyék lángját szítják a szellők,

A könnytől ki óv meg engemet?

Szülőföld! E modern korban csúfság

éri azt, kinek még fogain

recseg a hazai homok kvarca.

Titkolom rólad-kelt álmaim.

Tengereken, világokon túlra

vágynak a súlyuk-vesztett szivek.

Pedig mit az ember itthon elveszt,

földön, égen nem lelheti meg.

Hazám édes gravitációja!

Csak vonzásod adhat súlyt nekem!

Hová mennék? Határaid közt is

milyen nehéz meglelni helyem!

Mi lennék, ha te is elengednél?

Szülőföld, hazám - sarkcsillagom!

Csodálok minden csillagot, holdat,

de csak tehozzád igazodom!

Éj van. Nem látom, csak hallom őket:

- sírva húznak vándormadarak.

Vágyik, vergődik, sóhajt az ember,

lázadozik - s mégis hű marad.

Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;

van, ki már rakétán menekül.

Leborulok. Szívem melegíti

a Földet, mely lassan, egyre hűl.

1957

Kormos István:

2010-05-13T00:29:00.000+02:00

ÁLOM

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.

Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

Mécs László:

2010-05-12T20:32:00.001+02:00

VÁD- ÉS VÉDŐBESZÉD

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”,
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”,
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!

József Attila:

2010-04-26T21:22:00.000+02:00

BOSSZÚSÁG

Azt hiszik, ha ők karikáznak,
Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
S elvégre már tudhatnád,
Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
Az egészségügyi muzeum csak fontosabb.
S ha jó is a holdas éjszaka,
Azért inkább kell nappal a napvilág.
Kutya dolog a népekkel törődni?
Magaddal törődni még kutyább
S végeredményben mégis egyre megy.
Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs jogod befogni a szádat,
Ameddig csak foszlik belőle a szó,
Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
Most azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
Fene, aki megeszi!
Mert a csorba ekevasakat
Immár igazán kicserélhetnék.

Juhász Gyula:

2010-04-25T22:01:00.000+02:00

TEMETÉS

Aranyosan és feketén döcög
Szent Mihály lova őszi fák között.

Az emberek megnézik csendesen,
Ki az, akinek útja végtelen?

És tovább mennek, mert az élet int,
Majd egyszer ők is jönnek erre mind.

Majd egyszer, ó, de addig áll a harc
És vár a győzelem, vagy a kudarc.

Majd egyszer, ó, de addig nem lehet
Sokat időzni a halál felett.

Menni, sietni és rohanni kell,
Versenyt röpülni még a többivel.

Csak egy gyerek s egy költő, két gyerek
Bámulja még tovább a szekeret.

A költő lelkében egy húr remeg
És rajta egyszerre fölzengenek

A végtelenség és a semmiség.
A gyermek is fölsóhajt: Ó, mi szép!

Kaffka Margit:

2010-04-21T22:45:00.000+02:00

RÜGYEK

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

Tóth Árpád:

2010-04-21T21:40:00.002+02:00

MADÁRCSICSERGÉS...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

Lányi Sarolta:

2010-04-21T21:22:00.000+02:00

VALAMI HALK VIRULÁST...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Popper Péter (1933-2010)

2010-04-16T17:28:00.003+02:00

A BELSŐ UTAK KÖNYVE
(részlet)

„Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.”

"Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei."

József Attila:

2010-04-11T00:03:00.003+02:00

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Ezt a verset már régebben is beírtam ide a blogba, de a Költészet Napján, József Attilára emlékezve, gondolom, elnézhető nekem, hogy a versek közül az egyik legkedvesebbel ünnepelek.

Képes Géza:

2010-04-07T00:27:00.002+02:00

AZ ÉLET ÚTJA

Az egyszeregyet
be lehet magolni.
Az élet
nem egyszeregy.
Hol a túlvilág
s hol folyik
az a
sötét víz
mely a Felejtés
országa
felé
visz?

A kéz megpihenhet
nem pihen az agy -
Próbáljon csak megállni
akár egy pillanatra:
az élet
gúnyosan
szórja fejedre
a kihűlt gondolatokat
mint haszontalan hamut.

Felállsz a székről
indulnál valamerre.
Valahol
utak nyílnak
miket nem ismersz.
Mégis
mint a holdkóros
elindulsz
remélve
hogy senki se
szól
rád
s nem zuhansz le
a mélybe -

Kozma László:

2010-04-03T16:08:00.000+02:00

VÖRÖSBEGY

A legenda így szól: egymásra talált a
Krisztus és a legkisebb madárka.
Mert a madár azon a fán lakott
Melyből készítették a kereszt-ácsolatot.
És akik az ő fészkét leverték
A keresztet egy megtört vállra tették.
A szikla-úton keringett felette
S a nehéz fát a szárnyával emelte.
Erejénél nagyobb volt a szándék -
Megérzi a Krisztus, és tovább lép.
S hogy megfeszítve ajkai sebesedtek
A madárka csőrében hozott egy vízcseppet.
A Krisztus ekkor a madárra tekintett
Bólintott, s torkára egy vércseppet hintett.
Vércseppet, mely lecsordult a tövis-koronáról
De megváltás lett, vigasz és öröm-zápor.
S a szürke tollú apró verebecske
A Feltámadást dalolta attól kezdve.

Szabó Lőrinc:

2010-03-29T22:46:00.000+02:00

TAVASZ ELÉ

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Gérard de Nerval:

2010-03-28T14:16:00.000+02:00

ÁBRÁNDOZÁS

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó vén ütem, borongva lépdel
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék... az alkony ép megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, húnyó virágok,
s a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn ép egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém...
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én!

(Fordította: Radnóti Miklós)

Charles Baudelaire:

2010-03-28T13:54:00.000+02:00

AZ ALBATROSZ

Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
mely egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
a kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
s mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
másik majmolja a tört szárnyú bicegést.

A költő is ilyen, e légi herceg párja,
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
de itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Fordította: Tóth Árpád)

Szécsi Margit:

2010-03-28T03:04:00.000+02:00

MÁRCIUS

Déli szellők, fújjatok csak,
játsszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni s könnyeden
játszani és bírkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld -
Jöjj el, tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!

Fodor Ákos:

2010-03-28T01:39:00.000+01:00

AJÁNLOTT PROGRAM

érkezz sírva, majd
gyakorold a nevetést
s mosollyal távozz

Áprily Lajos:

2010-03-17T21:53:00.000+01:00

MÁRCIUS

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

Áprily Lajos:

2010-03-17T21:35:00.002+01:00

HOL JÁRT A DAL?

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Arany János:

2010-03-09T18:42:00.000+01:00

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:

S egy a lelkem!

Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:

Hogy' áll orra

Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:

Néha többet,

Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:

Nagyravágyva,

Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:

S boldogságot

Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;

S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték

Félbe'-szerbe'

S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,

Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,

Kértem kérve:

S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Vörösmarty Mihály:

2010-02-28T18:47:00.001+01:00

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:

"Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen

Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!

Miért e lom? szagáról ismerem meg

Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.

Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.

De hát ledöntsük, amit ezredek

Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?

Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,

Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.

És mégis - mégis fáradozni kell.

Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Ez az, miért csüggedni nem szabad.

Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

Somlyó György:

2010-02-09T15:58:00.001+01:00

GNÓMA

AKÁRHOGY VOLT ÉS LESZ AKÁRMI
NEM LEHETETT MEG NEM TALÁLNI
AZT AMI MEGTALÁLTATOTT
AKÁRMI LETT ÉS ÚGY AHOGY

Kormos István:

2010-02-09T15:39:00.000+01:00

KEREK ESZTENDŐ

Az év kisöccse Január –
Fázós bokájú cinke száll,
s ha hull a hó, sírón csicseg,
de sírását ki érti meg?
Fagy csöndül, mint a citera,
kéne egy bögre jó tea,
vagy messze elhajítva kucsmánk,
naplángos Afrikában futnánk!

Szaladoz a szánkó,
hóba nyomot szántó.
Kismalac a szánkás –
Fején piros svájcisapka,
hetykén a búbjára csapta.
Szól a szánkó: „Csöpp gyermekem!
Ne villámolj vadul velem!
Minek ez az ide-oda rántás?”

Február fagyot hegedül –
Magasan suhogva repül
a jégcsillámos tó felett,
hajtván hideg hófelleget.
Vacogva muzsikálja szét
utoljára a tél dühét.
Aztán gyöngyözve harsan ének,
búcsúzót zendítve a télnek.

Róka, róka, róka!
Sebesen futóka!
Fut a fagyon bokázva,
meg ne fázzon a lába.
Hátán kisnyúl lovagol,
farkán egy madár –
Szusszantani valahol
talán csak megáll.

Zöld ruhás kislány Március –
Ne állj meg, kislány, futva fuss!
Aranykaput nyiss, édesem!
Füttyöt fuvints a réteken!
Az égen tűzpiros kalap,
nem is kalap, mert az a Nap.
Táncold körül hát hujjogatván,
szökkenj magasba, gyere, kislány!

Két nyulacska elindult
játszani.
Szeretnének a fűben
látszani.
Tulipánra találtak,
tanakodni megálltak,
kiált mind a kettő:
„Hazavisszük anyánknak!”

Április! Esőt érlelő
Mindig felhőből bújsz elő!
Te is felhő vagy, csupa víz:
ázik rigó, fürj, fecske, csíz,
a rét s réten a kiscsikó –
Szeszélyedben nincs semmi jó.
Fejünkre zuhogsz záporozva,
aj, Április, tavasz bolondja!

Haragos egekből
ömlik szakadatlan,
felleget kísérve
egy-egy villám csattan.
Kutyamája felhők!
Két kismadár ázik.
Ernyő alatt futnak
az esőn hazáig.

Ha Május betoppan, a zöld:
csupádon-csupa fütty a föld.
Dolgára indul nagy sereg,
a munka, mint az üst, pezseg.
Fejét a búza fölveti,
orrunk virágszaggal teli.
Elfeledjük a téli álmot,
fölszippantanánk a világot!

Csiperke csámpás kicsi mackó,
mindig a réten járó.
Bocsok között is csuda-apró,
mancsában mégis háló!
Vadászni indult lopakodva,
lepkéket űzni a réten.
Kiált Csiperke: „Haja-hoppla!
Elszállt! Ez aztán szégyen!”

Június lassan érkezik,
sok gyerek várja őt pedig,
mert véget ér az iskola,
fürgén szabadba hát, nosza!
Ahány gyerek, mind napra fut,
játékra csábít minden út,
hívogatón libeg a lepke,
eztán eltűnik az egekbe.

Aj, de ici-pici tó!
Kiskacsákat ringató.
Aj, de ici-pici ház!
Két csöpp fának magyaráz.
De a két fa
nem felel!
A háznak a pici tóból
kiskacsaháp felesel.

Június almát gurigál,
az alma gyerekkézbe száll,
gyerekfog jót beleharap –
Nevetőn bámulja a Nap.
Mert az almát ő érleli,
héja a fényével teli.
Herseg az alma, íze édes,
nemcsak az eszi, aki éhes.

Nagyfülű Balambér
megy vakációra,
fölpattan egy ócska
öreg autóra.
Megy a Balatonra,
döcög Aligáig,
de hiába nézdel,
még semmi se látszik.

Augusztus egy igen merész
oroszlánfejű tengerész.
Pipája kukoricaszár,
boglyos szakálla napsugár.
Két karja kaszálva suhint,
nagy szája tűzcsóvát fuvint,
hogy forrván fölforr a tavacska,
úsztában megsül a halacska.

Kiskacsa úszik,
medvebocs vele,
alattuk a tó fenékig
vízzel van tele!
Ha víz nem volna,
nem lenne a tó,
ami hosszába-keresztbe
átalúszható.

A körte már Szeptemberé –
Hulldos a levél lefelé,
a nyár búcsúzva integet,
maradna még, de nem lehet.
Sziszegő csöpp szél születik,
eső jön, s nyakunkba esik,
harcol a Nap még, de nem győzi,
mivelhogy az ereje őszi.

Zene, zene, víg zene!
Ez szeptember elseje!
Ahány iskola: nyílik,
s gyerekzsivajjal tele.
Zene, zene, víg zene!
Víg a gyerekek élete:
hoppsza, egyre! hoppsza, kettőre!
Feje tudással tele.

Október lilaingesen
bukdácsol kinn a földeken,
vágyik az őszi kertekig,
odáig elsettenkedik.
A körmét fújja vacogón,
nem töpreng a tavalyi hón,
mert már az újat érzi bőre –
Köszöntget a gazégetőkre.

Micsináltál, róka?
Szőlőt loptál?
Szüretelők zsivajából
eliszkoltál?
Edd meg a szőlőt,
fussál messze!
Hogyha elérnek,
kapsz a fejedre!

November madarat ijeszt –
Ha egy felé száll, félni kezd,
mert kitárt karján rongy lobog.
Csak a kisfecskék boldogok,
hogy délre mentek, messzire,
majdnem a világ végire.
Gólya, seregély s más is elment,
hadd lássanak egy kicsit tengert.

Vetett puha ágyban
mackó aluszik.
Föl ne ébresszétek
jövő tavaszig.
Álmában egy rocska
mézzel van teli,
száját nyalogatva
nyeli, csak nyeli!

Testvérei közt az öreg
December – fagy nem töri meg!
Ha hull a hó, vígan repes:
„Hóembert gyúrni érdemes!”
Répa az orra, szeme szén,
és mi a kalap a fején?
Piros fazék, csáléra álló,
hát kedve mindig csicsonkázó.

Három napja hull a hó,
sítalpat köt Télapó!
Munkát vállalt, jó sokat:
fenyőfákat válogat.
Lerázza a havat róla,
és cukorral cicomázza.
Körbejárja a világot,
mert igen sok gyerek várja.

Kormos István:

2010-02-09T15:28:00.000+01:00

TÉLI REGE

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.

Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de szája szénával teli.

Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.

Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

Petri György:

2010-02-02T21:39:00.003+01:00

FEBRUÁRI HAJNAL

A fagyott hó helyén most
vizes a párkány,
vizesen ragyog!
Csöpögnek a méteres
jégcsapok.
Ó, lassú, szép, könyörtelen
fogyatkozás.
Aláfolyik az ablaküvegen
az eleven
víz.

Áprily Lajos:

2010-02-02T21:33:00.000+01:00

A NÖVEKEDŐ FÉNYHEZ

Ó, győzni fogsz! Fagy árthat, űzhet, ölhet:
te fény vagy, és a fénynek győzni kell.
Naponta érzem pezsdülő erődet,
varázsától tágul a téli mell.

Menekülnek a vert had lobogói,
fagy-bujtató jégvárak rengenek.
Bokrok facsúcsra rebbenő rigói
szilaj győzelmi karral zengenek.

Nőj és ragyogj. Pihenve vár a völgyem,
pazarló kedvvel szórd a súgarat,
s én is várlak, hogy jöttöd üdvözöljem:
tündér tavaszt hozz és arany nyarat.

Mert egy napon új köd borul a tájra,
időnk sötét napok felé siet,
s a forrásnál megöl az ősz homálya,
mint Hágen orvul szőke Siegfriedet.

Weöres Sándor:

2010-01-15T15:35:00.001+01:00

DUNA MELLETT

Duna mellett kopár fa,
rászállott a madárka,
rászállott a madárka,
vízre-hajló ágára.

Kettőnket, te madárka,
csak elbír a kopár fa,
ráülünk az ágára,
fütyülünk a világra.

Weöres Sándor:

2010-01-15T15:26:00.003+01:00

BUBA ÉNEKE

Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygő sugárban
Énekelnék -
Minden este
Morzsára, buzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
Mindig fújnék,
Minden bő kabátba
Belebújnék -
Nyári éjen,
Fehér holdsütésen
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem -
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

Weöres Sándor:

2010-01-15T15:21:00.000+01:00

A MEDVE TÖPRENGÉSE

Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibujás vagy bebujás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibujok, vacogok,
ha bebujok, hortyogok;
ha kibujok, jót eszem,
ha bebujok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!

Utassy József:

2010-01-07T16:18:00.001+01:00

MOTÍVUM

Küszöbén az estnek

csillagfakadáskor
dalba fog az ember

ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon

küszöbén az estnek
csillagfakadáskor

Jorge Luis Borges:

2010-01-07T16:13:00.000+01:00

LABIRINTUS

Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.
Ez az erőd a világegyetem,
nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem
titkos középpontja, külső fala.
Hogy kemény utad véget ér, ne várd,
mivel konokul kettéágazik,
aztán konokul kettéágazik
megint. Vasból van sorsod és bírád.
Ne reméld, hogy a bika, aki ember,
s kitől e végtelen kőrengeteg
megtanulta, hogy mi a rettenet,
megrohamoz elsöprő lendülettel.
Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem
ebben a feketedő szürkületben.

(Fordította:Imreh András)

Tóthárpád Ferenc:

2010-01-07T15:57:00.001+01:00

BÁRSONYODBA ÖLTÖZÖM

Megismerem, ha rám hull az árnyék,
Ha mögöttem is állsz, én érzem meleged!
Egyébre már mire is vágynék.
Talán – ha megfognád a kezemet...

Talán, ha még szólnál néhány jó szót,
S hazudnád, hogy akárhány életen is át…!
Belém a sors kínzó sebet rótt,
De nem felejtem árnyad bársonyát!

Kányádi Sándor:

2010-01-06T21:31:00.001+01:00

RELATIVITÁS

- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.
- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi… csupa
érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.

Nádasdy Ádám:

2009-11-30T15:32:00.001+01:00

A VAKSI SZEMŰ PERSPEKTÍVÁI

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.