B. Radó Lili:

BÉKÜLT SZÍVVEL.

Ajándékul, amit szántál nekem,
e néhány évet, Uram, köszönöm.
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm
mögöttem immár messze elmaradt.

Bizony, tavaszom tarka mámora
tovaillant, míg gyöngyöző borához
tétova kézzel poharat kerestem.
De aranyszemű kalászok aratása
vár még reám és egy-egy nyári esten
a béke megcirógat engem is.

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,
szelid verőfény szeptember délelőtt,
és hosszú séták még a tél előtt.

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,
fűtött szobában duruzsol a kályha,
tán jó is lesz már ablakomban állva
nézni, hogy tarka tömegben odalent
ki mást sodor magával most az élet.

Faludy György:

NEM ÉRTJÜK ŐKET

Hat szovjet tank jött a Váci úton.
Az elsőn állt egy szőke kapitány.
Jobbról vénasszony bottal, átkelőben,
kezében cekker. Görbén sántikál.

A tankokat nem látja és nem hallja,
de a kapitány jelt ad megállásra,
mert elgázolnák. Aztán figyeli
az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne:
„Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel.”

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel
és eltűnik balról egy kapuban.
Az oroszok nagyon türelmesek.

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul.
Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik
a háztömböt, honnét a néni jött.

Szabó Lőrinc:

MEGLEPETÉSEK
(részlet)

II.

Egy hét múlva

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.

Radnóti Miklós:

ÉNEK A NÉGERRŐL, AKI A VÁROSBA MENT

Gazellacsapat menekült régen
a távoli lankán, mert szerelmes
elefántok zajgatták őket,
törve a fákat s hízott gyümölcsök
haltak a testük alatt.

Tüskésre ijedt majom hangja
süvöltött zuttyanó ágon s toporzékolt
akkor a sűrű vidék! azóta
szent hely az és néhol
fogatlan ott az erdő!

Guggoltak a csöndben alant a faluk,
csöndben éltek a négerek is,
s anyától anyáig
röppent a kerge dongó.

Itt született a legény s itt nőtt,
a lány is itt született s nőtt,
megeste őket a langyos trópusi eső,
kerítő ünnepeken egymásra fújta
kedvük a jószagú szél!

Sétáló fényben a hosszú napon
futottak együtt és összekocódtak,
majd fekvésük fölé ideges
fiútigris kereső dobogása
szőtt neszező takarót.

Nőtt a legény, mert locsolta a langyos
trópusi eső és nőtt suhogva a lány is;
szemük kinyílt, mint napra virág, s
kedvetlen nézték trombitásfarú véneiket.

Sok négereken hízott teli karaván
zötyögött egyik, a másik után
míg a falun gond szuszogott,
terjedve lassan s emelve hasát, mint
szekérről lepottyant, hatalmas kutyakölyke.

És a legény száján kivirágzott
a messzi vidék! legények szája
vörös koszorú lett s tapsolva
állt föl előttük az út!

Halál előtt ültek és ültek
a búcsú előtt; pirúltak a tűznél
s főétkeket ettek, hogy
ne lohadjon a merszük!

Ültek együtt a vének is,
fekete dombok a szélben,
csöndes pipa után járt bennük
kövéren a traktor, boldog
álom után reggeli mosdás!

Sírt a lány, hogy búcsúzni jött a legény,
fán ült a lány és kezeit
szorította rívó, két melle közé.

Lemászott a lány, hogy jött a legény,
tapogatta testén az idegen ruhát
és símogatta; dalt énekelt!
amit kitalált néki,
lucskos bánatát szipogva szét a fán:

Nézd, csókkal szegem be harci ruhád,
hogy ne foszoljon; csókkal patkolom
harci bakancsod, ne kopjon a sarka
fehérek nagy faluján!

Indúlt a legény és kiáltott
utána a lány: vigyázz!
úton harangoz a borzadó szakáll!
ugorj a gépek elől! marnak
és mesélik a tigris szelleme rajtuk!

Sírt a lány és ment a legény;
ruhája kitartott, a sarka kitartott
s erején fehérek fene falujában
csak a tőke szakajtott.

Jó nagyot szakajtott,
meg is szakadt bele:
teste s lelke is
elszáradott bele!

Őszült a fa otthon és őszült
a fán a lány: megejté őt a nap
s nagy tanakodó napokat szült,
kik a faluban szertefutottak.

Szertefutottak és összefutottak,
kunyhók füstjéből lobogót,
torkokból harcot sivítottak!

Szervezkedtek és dárdákat vertek,
dárdákkal dárdás sorsot fenyegettek;
s hogy meghalt a fa
és ki kedvesét várta a fán, - a lány;

bokorban kígyók fütyörésztek és
seregek nehéz szaga szállt:
megindultak a néger proletárok!

1932

Tóth Árpád:

ÚGY, ÚGY...

Úgy, úgy. Csak hajtsd le a fejed,
Kezedre hajtsd. Testvéri hűse várja,
Nincsen kivüle pihenő helyed,
E halk kezek bús öble enyhe párna.

Bántottak? Fájt?...

Szergej Jeszenyin:

NEM SIRATLAK

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Dsida Jenő:

SZABAD-E NÉKEM ÉNEKELNI?

Szabad-e nékem énekelni?
kiönteni a szivemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?

Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Iszonyuan nagy bűn a rontás.

Mert, olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek...
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?

...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.

Paul Verlain:

ŐSZI CHANSON

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása )

Juhász Gyula:

OKTÓBER

A fény arannyal öntözi még
A szõke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbõdül, hisz haza tart,
De ez már õszi csapat.

A kertben tarkán égõ színek,
Virágok, dúsan vérzõ szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már õszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

Áprily Lajos:

KÉT VIRÁG

Túl a pallón szőke part volt,
szőke parton barka-ág.
Barka-szagra cserje-ölben
felfigyelt a hóvirág.
Szóltam hozzá: part virága,
lepke álma, szűz talány,
hazaviszlek hervadozni
kedvesemnek asztalán.

Sok-sok év mult. Vízhez értem.
Barna parton sás susog.
Parti ködben hajladoznak
alvilági nádasok.
Fuvalomra írisz ingott
nád között a part során --
barna szirmú sors-virága
asphodelos, ily korán?
Kedvesem kért: "Hozz virágot."
Hullám cseng a part falán:
Asphodelos hogy fog állni
kedvesednek asztalán?
Parti ködben lelkek álltak,
árva lelkek, annyian --
Visszanéztem: messze ággal,
barka-ággal, hóvirággal
most indult a kisfiam.

Konsztantinosz Kavafisz:

AMENNYIRE CSAK LEHET

Ha életed már nem lehet olyan,
amilyennek szeretnéd,
próbálj legalább annyit,
hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre
a zsúfolt társasággal, a divattal,
a lélekoldó, unott fecsegéssel.

Ne csoszogj a világ mögött,
és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet,
ne kergesd el magadtól magadat,
ne vetkezz le mindent az ostobák
kedvéért, míg az összejövetelek
egymást kergető hajszáin
oly idegenné válik életed,
mint a más ember fonnyadt élete.

(Faludy György fordítása)

Robert Burns:

JOHN ANDERSON, SZIVEM, JOHN

John Anderson, szivem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Sütő András (1927-2006)

Bár nem költő volt, de úgy érzem, ennek a szomorú hírnek mégis itt a helye.

Elhunyt Sütő András

Hosszan tartó betegség után elhunyt Sütő András szombat este fél 11 előtt Budapesten - tájékoztatta az MTI-t Cselényi László, az erdélyi magyar író veje.

Sütő András 1927-ben született Pusztakamaráson. A nagyenyedi Református Kollégium, majd a kolozsvári Református Gimnázium diákja volt. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel. 1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben Bukarestbe költözött, mivel a szerkesztőséget oda helyezték át. 

Nem tudott azonosulni az ötvenes évek politikai viszonyaival ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre költözött, ahol - egészen 1989-ig - helyi lapok főszerkesztői pozícióját töltötte be.

1965 és 1977 között parlamenti képviselő, 1974-től 1982-ig a Romániai Írószövetség alelnöki posztját töltötte be. 1980-tól kezdve a Ceausescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogromok idején elvesztette egyik szeme világát. 

Legismertebb művei: Mezítlábas menyasszony (dráma), Félrejáró Salamon (kisregény), Pompás Gedeon (dráma), Anyám könnyű álmot ígér (regény), Istenek és falovacskák (esszék), Egy lócsiszár virágvasárnapja (dráma), Csillag a máglyán (dráma), Káin és Ábel (dráma), Engedjétek hozzám jönni a szavakat (esszé), Szuzai menyegző (dráma), Advent a Hargitán (dráma), Szemet szóért (naplójegyzetek). 

Díjai: Állami-díj (1951, 1953, harmadik fokozat), Bethlen-díj (1990), Kossuth-díj (1992), Kisebbségekért-díj (1995), A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1996), A Magyarság Hírnevéért-díj (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje - polgári tagozat (2005). (MTI)

Radnóti Miklós:

A FÉLELMETES ANGYAL

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.

1943. augusztus 4.