József Attila:

KERTÉSZ LESZEK

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

Weöres Sándor:

FAMILIA

Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.

Csoóri Sándor:

HA ENNYI VOLT AZ ÉLET

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

József Attila:

KULTURA

A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.

De észrevettem.

Arany János:

Sárközi György:

ZIVATAR

Valami sötét borulat jött s már pereg az eső az ablakon
S a könnyes üvegarc mögött egy másik arc ködlik könnytelen.

Kit is siratna, mit is siratna? S a szipogó eső mit sirat?
Azt, hogy nem tud e földön keverni, csak sötét bajt és sötét sarat?

Fényes-nedves ernyő alatt két karcsú láb jő pocsolyát kerülve...
Nem hozzám... Náthás autó gurul... Az sem előlem menekül...

Isten, Isten! De messze vagy, mikor nagy az egyedülvalóság!
Mikor egy könny hitelt se kap a két bukott társ: Szeretet és Jóság!

Valahol csörömpölve bevert a nyivákoló szél egy ablakot:
Van a kár miatt bizonyosan asszonyi pör, siránkozás.

...S most a menny mocskos ablakát is egy villám bezúzza ropogva-zengve,
S a Gazda hörgő káromkodása alácsap könnytelen szemembe.

Anna Ahmatova:

MEGJÖTTÉL

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

(Rab Zsuzsa(?) fordítása)

Arany János:

ŐSZ FELÉ

Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!

(1862 körül)

Tóth Árpád:

KINCS

Emléked már oly ódonan aranylik...
Ha este véle búsan bíbelődöm,
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn...

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem, s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már, s nem röpítnek hozzád...

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzül,
S setét lomok közt lassan messzegördül...

Dsida Jenő:

LATERNA MAGICA

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tünődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...

Áprily Lajos:

ÜZEN AZ ŐSZ, I

Dúsabban jön s korábban
az erdőszélek éke:
fagyallomb bíborában
iszalag szőkesége.