Kosztolányi Dezső:

BOLDOG SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Reményik Sándor:

VÉGRENDELET

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Fekete Vince:

HÓ

Feltámad a szél, nekiered, jaj, hogy kell
küszködnie, hogy a jeges, az ólmos
levegő ne akassza a lélegzetét a csontig
hatoló hidegben, hogy a nehezen araszoló
lépéseknek csakhamar megtorpanás legyen
a vége, nem is lát jól, mert még az utcai
lámpákat nem gyújtották fel, megállni pedig,
elidőzni kicsit, megszusszanni ebben a ful-
lasztó hóban, a hidegben és ebben a fénytelen
éjszakában változatlanul nem lehet, lépegetett,
rakta egymás elé, mint egy végtelen kiterjedésű,
ismerős, de mégis ismeretlen világnak szánalmas,
kiszolgáltatott lakója, boldog megrendültséggel,
miközben sem elragadtatottság, sem
döbbenet nincs az arcán, csak valami riadt
megszeppenés, félénk öröm, hogy él, hogy élünk,
s hogy a világ megy tovább, mert mennie kell,
és mennie kell neki is ebben a fullasztó hóban,
kietlen éjben, mennie valahová, nem is tudja
már, hogy merre, hogy hová, nem is látja a fákat,
a jeleket, hogy merre, csak megy, csak lépeget,
csak araszol előre kitartóan és megállíthatatlanul.

Sík Sándor:

A NAPKELETI BÖLCSEK

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

József Attila:

KARÁCSONY

Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.

Sárközi György:

TÁN JÓ S TÁN ROSSZ...

December foga csattog... a havas föld derengve világít,
De a csillagtalan ég kopaszon s feketén didereg, -
Cigány ujjaim szerteválva bolyonganak a nagyhasú kályha
Falán s mint jótüzű bor árad begyükben a meleg.

Tán jó s tán rossz, hogy magam mindig szobába temettem,
S a szobának mindig egy, csak egy ablaka volt,
Melyen a fekete ég, mint álmosfejű, lomha medve
Magányos lelkem keseredő mézéért lehajolt,

S melyen kiláttam a megőszült, hófedte éjszakába,
Túl házakon, hegyeken és elhagyatott hidakon,
A csörömpölő erdőkig, hol égőszemű farkasfalka barangol,
Utjában fekete csillagokat taposva a havon.

Tán jó s tán rossz, hogy itt éltem és nőttem a kályha mellett,
Mint a kaktusz: szurósan és ki nem nyilva soha, -
Tán megfagytam volna, ha gyöngéden rámlehelő melegével
Nem őriz, fázós és félős gyermeket, a szoba,

Tán jó... s tán rossz, rossz, rossz, hogy nem futottam zokogva közétek,
Elveszve inkább, de mégse, mégse libegő, halott
Árnyék decemberi kályha tüzénél, hanem ordas keserű lélek,
S Veletek vacogó, testvéreim: ordító, éhes farkasok!

Nemes Nagy Ágnes:

KAKUKFŰ

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.

De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

Nemes Nagy Ágnes:

KARÁCSONY

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

Juhász Gyula:

(VAN ÉLETÜNKBEN...)

Van életünkben egy nagy pillanat,
Mikor érezzük, mégis érdemes volt,
Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt
S mi elfelejtünk minden árnyakat.

Lehet, hogy minden káprázat csupán
S az ember egy bús életen keresztül
E pillanatot keresi, mely eltünt
S hiába néz az elillant után.

Reményik Sándor:

JÓAKARAT

"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!

"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam"

Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Vészi Endre:

MEGINT CSAK JÓZSEF ATTILÁRÓL

Miért tegezzem én magát?

hisz életében sem tegeztem,

pedig maga az oxigén

rézfonalakból sodort isten,

aki beszélni tanított

nem számolva, hogy széndioxid

és tömény kizsákmányolás

halottai között forogsz itt,

te kemény sovány csillagom,

ki szavaidat nekünk adtad,

te kemény, sovány csillagunk

apánk, anyánk és kishúgunk vagy,

te értünk voltál sínrefekvő

a kis öngyilkos Magyarország

nyelvünkre adtad szép igénket,

a legkeserűbb szörnyű ostyát

a legkeserűbb örökséget,

hogy kitartsunk az igaz mellett,

hogy követeljük annyiunknak

kenyeret, lakást és szerelmet,

te konok rögeszménk, te számok

nem összegezett végtelenje,

te külváros, kit pernye bombáz,

te napos terek tiszta rendje!

soványan sietsz a Ligetbe,

halomba gyűlik az idő,

s mint verseiden, gömbölyű

hasát nézi a kicsi nő,

s az égen ragyog ádámcsutkád,

s a csöndben ég komoly szavad;

kibírtad volna hatvan éved

ha nem vág ketté a vonat?

1965.

Lator László:

ÁHÍTAT

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.

Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

Áprily Lajos:

FOGYÓ IDŐ

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

Reményik Sándor:

JÓZSEF, AZ ÁCS, AZ ISTENNEL BESZÉL

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek...
Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt...
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja...
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

Juhász Gyula:

AZ ÉLET SZONETTJE

...És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.

És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed

S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

Ady Endre:

AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Csorba Győző:

UNOKA

Én is kíváncsian lesem
hogy formálódom csöndesen

Ki nemrég nem is létezett
már ellenem hadat vezet

Ugyan mikorra lesz hogy a
még-idegen akusztika

végül oly sok mindent saját
hullámhosszára hangol át

Megmoccant-e már valahol
bennem a későbbi motor

hogy mint lányaim azelőtt
majd egyszer ezt a csecsemőt

ezt is oly szédült-szertelen
imádjam szinte térdemen

sőt mert azoknál is tovább
őrzi itt-járásom nyomát

érezzek iránta nagyobb
hálát még több alázatot

s úgy nézzem mint kiből soha
nem távozik el a csoda

hisz mire rászürkül a fény
már örökre vak leszek én

Rejtő Jenő:

SÍR (A) FELIRAT

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

Fodor Ákos:

3 NEGATÍV SZÓ

NINCS
SEMMI
BAJ.

B. Radó Lili:

ALKONYI SÓHAJ

Be jó lenne, ha búcsútlan egyszer
álomba dudolna az alkonyat,
s szívem, az árva, lassan megállna,
mint ahogy nyílt pályán megáll a vonat.

Somlyó György:

JÓZSEF ATTILA

Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagysietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.
Mint árulást, szégyelted szenvedésed –
ráborítottad hetyke köpenyed.

József Attila:

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936.

Szabó Magda:

FŰ

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Kiss Ottó:

Visszafelé hull a hó – versek gyerekhangra
c. kötetéből

Reggel, amikor megcsípi a dér
a kertet, a növények hirtelen
kinyitják szemüket s rácsodálkoznak
ablakomra. Ilyenkor legszívesebben
csokorba kötném a jégvirágokat,
s mint egy óriás vázába,
belehelyezném őket a zöldbe.

De nem tudom, enyémek-e a jégvirágok.

Népdal

SZOMORÚ AZ IDŐ

Szomorú az idő, nem akar változni.
Nagy átok van rajtam, mért tudlak szeretni?

Szeretni nem tudtam, mégis megtanultam.
Búsulni sem tudok, azt is megtanulok.

Amerre én járok, még a fák is sírnak,
gyönge ágaikról levelek hullanak.

Hulljatok levelek, rejtsetek el engem,
mer az én kedvesem mást szeret, nem engem.

Köszönöm édesem, hogy eddig szerettél,
verjen meg az Isten, ha már megvetettél.

Verjen meg az Isten, veretlen ne hagyjon,
szeretetlen társat, hideg ágyat adjon.

Szabó Lőrinc:

KÁR

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

Lucian Blaga:

FÖLIRAT

(Inscriptie)

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

(Fordította: Lengyel Ferenc)