Radnóti Miklós:

HŐSÉG

Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül
üresen világít a környék és szuszog,
de dong és csomókba hull már a napfény
s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.

Kövér fényesség hintál az ázott deszkáknak
jószagán és fortyog a világ a hirtelen
melegben; tükröző fák közt száll könnyű szellő
s a záporeső már a teli gyökérben él.

És bomlik a hőség, s imbolyog! hajlott
füvek közt dudoló fény kísérgeti útját;
talpát feni és csúszkálva elindul,
pára marad itt csak és szövött nyugalom.

Héthatáron túl csillámlik háta fénye már,
elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény
éjszaki sark is, – ha eléri, megszőkül tőle
a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.

József Attila:

NYÁRI DÉLUTÁN

Cseveg az olló. Néne

nyesi a pázsitot,

guggol. Hátulról nézve

is látni, ásitott.

Rádió nyüzsög. Szárnyak

dongnak az üvegen.

Lágy szellők táncot járnak

a puha füveken.

Az idő semmit játszik,

langy tócsa most, megállt.

Hogy elleng, abból látszik,

hogy remeg a virág.

Én sem tudom már régen,

alszom? vagy dolgozom?

Megterit feleségem

szép fehér abroszon.

Az eget is a tájon

vászonfény lepi el.

Csillog, mert üvegtálon

ül, a földieper.

Boldog vagyok? A kedves

mellettem varrogat

s hallgatjuk, amint elmegy

egy vak tehervonat.

József Attila:

TÉLI ÉJSZAKA

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

József Attila:

VIGASZ

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli "balkánt" is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

József Attila:

TÖREDÉKEK

A kerten, hallatlan semmit idézve
bálvány hőség borong,
pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe
s untan legyint a lomb.

A tócsa finoman bolyhos a portól

*

A nyárfák közt ezüst habokkal
az édes szellő folydogál
s csak fürdik benne aranyos tagokkal
az óriási nyár.

József Attila:

A KANÁSZ

Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.

Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,
fővárosi grófkisasszony.

Sóhajtott is egy ízbe,
nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.

Az ha fogja s egyet túr,
a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,
nem nőtt az, csak datolyafán.

Azt ha fúvom, hull a makk,
a fák táncra állanak.

S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.

Réz a nyele, szikrázik.
De sok szoknya megázik!

Tóth Árpád:

VÍZIÓ A VONAT ABLAKÁBÓL

Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézvén az ablak sötét keretét,
Min úgy tűnik a táj át, tovafolyva,
Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörűl,
Mintha bús művész bús vázlata volna,
Ki száz képet kezd, s egynek se örűl?

És őriz-é a lelketek ily tájat,
Mely tovaszédűlt a vonat mögött,
De mégis emlék, s mégis egyre fájhat,
Bár múlt takarja s messzeség, örök?
Tán tört íve egy híd vén vonalának,
Vagy egy idegen országúti hárs, -
Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat,
Fülkétekben a titkos útitárs...

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak
Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,
Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,
Mely felzendíti rekedt sorsomat,
S künn messzi sík mélyűlt a végtelenbe,
Távol hegy rémlett, kettős, lomha kúp,
Mintha egy roppant teve púpja lenne,
S a holdat vinné, sárga nagy batyút...

S egyszerre csüggedt, sötét karavánok
Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt,
S oly céltalannak rémlett, amit várok,
Hogy szívem lüktetve lökte a jajszót:
"Óh, vágyam, vágyam, sivatag hajója,
Hová viszed fantasztikus batyúd?
Holdbéli kincsed? hisz régen homokba
Fúródott minden szép és boldog út..."

S szívemben itt van most is ferde rajza
Az éji látomásnak, s felremeg,
Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza
Uj útra vérzi fáradt lelkemet,
Óh az az éj, nagy fekete lován,
Lobogó fehér felhőburnuszával,
Mint komor arab üget tétován,
S örök társam a Szaharákon által...

Tóth Árpád:

RÍMES, FURCSA JÁTÉK

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Óh, zokog, bár negédes, -
Fogadd szivedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló...

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk vidám pirossa...

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb...

Óh, mind e rím mi kába,
Óh, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak...

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstösképü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

Szergej Jeszenyin:

RINGATÓ

Est sűrű korma
házba beszáll,
a guzsalyomba'
zúg a fonál.

Táncol az alkony,
szökken a fény,
koppan az ajtón
az agg sövény.

Ág simogatja
kint a tetőt,
ringat az anyja
csöpp csecsemőt.

Bölcsője bömböl:
zsolozsma-dal.
"Aludj el, gyöngyöm,
aludj hamar!"

(Fordította: Erdődi Gábor)

Szergej Jeszenyin:

FOLYÓPARTON TŰZ LOBOG

Folyóparton tűz lobog,
moha füstöl, ág ropog.
Haj, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.

Táncba megy a lánysereg,
szilaj húrok pengenek.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Szilaj húrok pengenek.

Kinek bánat, siralom,
nekünk, öröm, vigalom.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Nekünk öröm, vigalom.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Tóth Árpád:

A FA

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...

Tóth Árpád:

MEDDŐ ÓRÁN

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Arany János:

MEDDŐ ÓRÁN

Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja --
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.

Arany János:

A VIGASZTALÓ

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Tóth Árpád:

VONATRA ÜLNÉK...

Vonatra ülnék, pamlagán nyúlnék, leereszteném nagy ablakát,
...szélparipák puha szügye és illatos sörénye,
Pipacsok, búzavirágok, gyújtoványfű, vadrepce s az ajakos virágok kék csókjai,
Csókok az illatokban, szőkeségek a fényben, és ne lássak több tintát és bánatot...

Tóth Árpád:

EGY VÉGSŐ, IGAZ SZÓT...

Egy végső, igaz szót keresek,
De jaj, a szók mind üresek.

Egy lélekért nyúlna ki bús
Karom, de útban áll a hús...

Tóth Árpád:

BETŰK, BETŰK...

Betűk, betűk, ti téveteg vonalkák,
Szeszélyetek mi cél felé halad?
Ti, búm guzsallyán sodrott halk fonalkák,
Mivé lesztek ma ujjaim alatt?
Nem is tudom: szövöm csak s bontom árván
A kusza dalt, s a tompa öntudat
Bús Penelope-kedve, mit se várván,
A rokka vak pergésén elmulat...

Tóth Árpád:

ÉLLEL HULLÓ...

Éllel hulló nagy napfénylemezek
Forró esője, kába délután,
A fölforrt levegő tompán rezeg,
Gyér utcalombok árnyaznak sután...