Petőfi Sándor:

AZ ÉV VÉGÉN

Indulsz, pályavégezett év,
Menj... de várj, ne menj magad,
Sötét van a másvilágba'.
Jó lesz egy kis égő lámpa:
Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom,
Megpendítem húrjaid;
Már régóta vagy te nálam,
Sokat szóltál... megpróbálom,
Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,
Most legyen szép éneked;
Légy méltó neved hiréhez,
Tedd még ünnepibbekké ez
Ünnepélyes perceket.

És ki tudja? tán utósó,
Legutósó lesz e dal;
Tán ha téged most leteszlek,
Többé majd föl sem vehetlek,
Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,
Annak népéhez megyek;
Esztendőre hallgat a dal,
Vagy ha írok, véres karddal
Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadúl, és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában,
Ősi tölgyeket szakít,
Légy szellő, mely mosolyogva
Csendes álomba ringatja
A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz,
Egész, egész életem,
Melynek legszebb két virága
A mulandó ifjuság s a
Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt...
A nap is midőn lemégyen,
Pazarolva földön égen
Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha
Már utósó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bércei, a századok.

Debrecen, 1848. december

Petőfi Sándor:

DISZNÓTORBAN

Nyelvek és fülek... csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.

Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.

Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.

Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;

S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.

S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:

Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!

Ady Endre:

KARÁCSONY

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Dsida Jenő:

ITT VAN A SZÉP KARÁCSONY

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

(Megjelent: Zólyomi László név alatt)

Áprily Lajos:

DECEMBER VÉGÉN

Havas hegyek ködökben elmerülnek.
Az ég felé egyetlen csúcs se lát.
De köd mögött idő-tündérek ülnek
s nyujtják a téli nappal fonalát.

Dsida Jenő:

KÖZELEG AZ EMBERFIA

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

Weöres Sándor :

NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR

Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.

William Blake:

A BÁRÁNY

Barikám, ki növelt?
Barikám, ki nevelt?

Mondd, ki adta éltedet,
S parti réten jó füvet;
S adta rád ez örömöt:
Fényes gyapju-köntösöd;
S gyengéd bégetésedet,
Mely vidámít völgyeket?

Barikám, ki növelt?
Barikám, ki nevelt?

Barikám, tudom ám,
Barikám, mondom ám:

A neve, mint a tiéd,
Vállalja Bárány nevét,
Bájos ő és nyájas ő,
Kisgyermekként születő,
Bárány te és gyermek én,
Minket hívnak a nevén.

Isten óv, barikám.
Isten áld, barikám.

(Fordította: Weöres Sándor)

William Blake:

HÓPEHELY

Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.

(Fordította: Petra-Szabó Gizella)

William Blake:

GAZDAGSÁG

Szerető szemben gyöngy s rubint tüzel,
Aranyat teremnek boldog szivek.
A tétlen ebből mit sem adhat el,
A kapzsi mindezt nem veheti meg.

(Fordította: Orbán Ottó)

Babits Mihály:

ÁDVENTI KÖD

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

Babits Mihály:

AZ ELŐKELŐ TÉL

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

Keresztury Dezső:

KARÁCSONYI RONDÓ

Népszokássá lett a fenyőfa,
gyertya, cukor, aranydió; -
muszáj-ajándék kell, mióta
Mikulásból lett Télapó.

Bennem zsigermelegen csak az él,
mit csöndjéből gomolygat föl a mély:
pihenő, kérődző állatok,
bethlehemező pásztorok

közt én is játszó gyerek vagyok,
a ,,haj regő rejtem", a láncos bot,
csillagos ég, imbolygó mécsek,
éjféli mise, hars hálaének.

Ébred a vágy, a remény, hogy ujra-
születik bennem, mi eddig is
súgott szavaim értelmét tudva,
s élni tanított azzal is,
hogy semmit szószerint ne vegyek,
ünnepet, magányt, kínt, örömet:
kotlott gomolygó mélyeimen
s jeleket költött ki a kegyelem.

A megváltást váró századok
újraszültek egy csillagot;
leheltek a jászol barmai,
s robogtak Heródes gyilkosai,
Máriát József s a Kisdedet
csak azért rejtette, szöktette meg,
hogy ne vesszen zsarnok kardja alatt;
legyen Isten-Atyjának Áldozat.

Napfordulóból lett karácsony,
a Mikulásból Télapó,
az ember száll rakétaszárnyon,
s a Kozmoszból mi várható?

Kiss József:

INTERMEZZO

Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom, szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bibor csík nem ámít,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején -
És lassan már elálmosodom én.
Mihaszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan - ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot.
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod -
Ki pazaljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.

1911

Kiss József:

Bermann Róza, a költő felesége.

AJÁNLÁS

Hamupipőke! Mákot szemeltünk,
És elmult lassan az idő felettünk.

Egy véka hamu s egy itce mák,
Ilyen az élet, ennyi a világ!

Öreg idő már, de a princ cipője
Illik ma is még és nincsen elnyűve.

S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.

S arcod, miként a telihold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.

S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelidség, jóság mire jó?

- Voltál nekem hű, édes cimborám,
Öröm reggelén és gyászok torán.

És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk úntig eleget.

Hamupipőke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...

Elhiszed?... Dehogy!... A gyöngyszem pörög,
Istentől a báj s a mese örök...

1907


Spanyol nyelvre lefordította: Judit Gerendas Kiss

DEDICATORIA

¡Cenicienta! Fuimos separando las lentejas
Y pasó el tiempo sobre nuestras cabezas.

Un poco de lentejas y algo de ceniza,
Eso y más nada son el mundo y la vida.

El tiempo ha envejecido, pero el zapato del príncipe
No se ha roto y aún te sirve.

Y gústele o no a tu malvada madrastra:
Eres tú la que deja la huella más pequeña.

Y tu cara, como la luz de la luna llena,
Aún hoy al mundo con dulzura contempla.

Y tu alma es tan resignada, tan mansa -
Dime, ¿para qué te sirve tanta calma?

Fuiste para mí compañera dulce y fuerte,
En amaneceres de alegría y en rituales de muerte.

Y fui yo tu compañero de juegos
Y retozamos al calor de nuestro fuego.

¡Cenicienta! La campana indica que la noche ha llegado:
No falta mucho y el cuento se habrá terminado ...

¿Lo crees? ... ¡Imposible! ... La perla rueda
Y Dios por siempre a la magia y al cuento sueña ...

(1907)

(A gyönyörű képet a költő dédunokájától kaptam, aki maga is író - ő fordította a verset - és Caracasban él.)

Weöres Sándor:

ÜDVÖSSÉG

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Vajda János:

HÚSZ ÉV MULVA

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Vajda János:

HARMINC ÉV MÚLVA

Második változat

Mig a mesés, homályos távol
Választa el soká egymástól,
Bár, mely felőled jött, a hír szele
Öldöklő volt mint Számum lehe,
Hogy megfertőzve a szűz szent oáz
Körülte rabló ellenség tanyáz...
S bár sejtve csak, hogy mind való igaz,
Szivemnek mégse volt elég vigasz:

Hogy végtelen tér és örök idő
Csak egyszer alkotott olyat, minő
Te voltál s hasztalan repül tova
Hozzád hasonlót nem szül már soha.
De csak nekem, csupán az én lelkemben
Voltál ilyen és amint én vesztettem
- Bár égető fájdalma óriás -
De azt nem nyerheté el senki más
Csak földi voltál bárki másnak földi
Szép martalék, esendő mint a többi
De nem egyetlen, nem egek szülötte
Mert engem ért az átok
Hogy én égbe látok
Én téged fényalak
Tündérnek, istennőnek láttalak
Kit csak imádni mertem

míg mások

Most hogy már újra színről színre látlak -
- Közöttünk megásott sírja ifjuságnak
Lehullt a fátyol mindkettőnk szeméről
Eltünt a köd az - ábrándok délibábja
Miben csalódott mindegyikünk jól látja
És irigyeljük azt amit egyedül elért a másik
Enyém a lesz tied a volt

mi valóbb
remény vagy ami volt

Mi nem kevés, de lehet
A reményt vagy ami végbement
Téged kiformált
Te meghóditottad a földet, én az eget
Te életet én csak nevet
Örök nevet a csillagok között -
Én jobb voltam az égbe jutok öröklétbe
Te meghaltál mert az ég helyett
A földet választottad
És mégis mindketten bánjuk sorsunkat
És mindegyikünk jobban szeretne a másikkal
Örökké mindig. Már is elválaszt bennünket - kezed
Összekötik szivünk
Enyém a soll tied a haben
Neked van emlékezeted
Nekem nincs az se, reményem sincs

Juhász Gyula:

NEFELEJCS KISS JÓZSEF SÍRJÁRA

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
Az életet, álmot s a rímeket.
Az élet hitvány és álmunk hazug,
De rímeinkben királyok vagyunk!

Keleti szőnyeg volt neki e föld,
Hol annyi vágya kelyhe összetört,
De szép az élet, ezt hirdette váltig,
Szürke gondoktól a fekete halálig.

Én vallom, fájó és fáradt utód,
Hogy ő nagy álmok padisahja volt,
És vallom, minden gond és gyász felett,
Hogy dala nem múló s ríme remek.

Juszufnak mindegy már, de nem nekünk,
Kik örökében tengünk, szenvedünk.
Magyarság és emberség alkonyán
Juszuf a bülbül, ő a csalogány.

Népdal

A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kis angyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát, kedves kis angyalom, nem lehetek a tied.

Amott látok az ég alatt egy madarat repülni.
De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni!
Repülj madár! Ha lehet, vidd el ezt a levelet!
Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet!

Amoda le van egy erdő, jaj, de nagyon messze van!
Közepibe, közepibe két rozmaringbokor van.
Egyik hajlik vállamra, másik a babáméra;
Így hát, kedves kis angyalom, tiéd leszek valaha.

Szabó Magda:

MADÁR

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?

Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,

megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Tóth Erzsébet:

SELYEMRÓZSA

ha mosolygok
mindent megbocsátasz nekem-
mit kéne megbocsátani – tűnődöm

ha nem vagy itt akkor is itt vagy
akkor belülről simogatsz
selyemrózsa a bőröm alatt

és úgy tudod
két kezedbe fogni az arcom
mintha semmi másod nem lenne a világon

Kiss József:

Ó MÉRT OLY KÉSŐN...

Ó mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe'
A pacsirtát lesbe' te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!...


¿OH, POR QUÉ TAN TARDE ...?

¿Oh, por qué tan tarde, al caer
De las hojas, al partir de las grullas,
Y no cuando se abrían las rosas,
Cuando amanecía el alba?

¿Por qué no pudimos escuchar tú y yo
Juntos, a escondidas, al ruiseñor?
¿Por qué no fue nuestro el tiempo
Juvenil del deseo y del sueño?

(1884)

(Fordította: Judit Gerendas Kiss)

Áprily Lajos:

FEKETE RIGÓ

Hogy megmelegszik minden alkonyat
és mennyi vágy kel, s mennyi vízió,
ha hallom drága, régi hangodat,
múltam madara, fekete rigó.

Áprily Lajos:

CSEND, I

Nem húz az égen több vadlúdcsapat,
szél sem rezzenti künn a bús határt.
Halkan feszül a néma pillanat,
s nézd: száll a hó. Az első. Csendre várt.

Áprily Lajos:

NAPSUGÁR

Ma jó napom lesz, békesség-napom.
A hegyoldal fenn friss hóval vakit.
Kisétálok s füttyel csalogatom
a havas erdők halk pirókjait.

Áprily Lajos:

MADARAK

"Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti..."

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

Keresztury Dezső:

ESTI IMÁDSÁG

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Weöres Sándor :

SUTTOG A FENYVES

Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.

Végire jár az esztendő,
cseng a fürge száncsengő.

Tél szele hóval, faggyal jő,
elkel most a nagykendő.

Libben a tarka nagykendő,
húzza-rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,
rászitál a hófelhő.

Csendül a fürge száncsengő,
véget ért az esztendő.

Weöres Sándor :

SZÁNCSENGŐ

Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő:
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

Faludy György:

MAGYARORSZÁG

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.
Esztergom: dombra feltett királyok koronája;
tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;
s ezüstvértes leányok vágtája Budavára
fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:
látom, amit meglátni sohasem remélhettem,
és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,
tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban
s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –
jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,
Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,
Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?
Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,
a falu meg a város avult harca s lekésünk
Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,
és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.
Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:
szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,
mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,
sír a 301-es parcella közelében.

Budapest, 1989. XII. 27.

Somlyó György:

MESE EGY NEHÉZ PILLANATRÓL

Nem történt semmi különös.
Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.
Minden olyan, amilyen.
Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?
Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden – attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?
A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.
Csak éppen ordítanom kellene.
S csak éppen hallgatok.

Varró Dániel:

EMAIL

Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.

Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!

Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.

Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.

Hiába nem láttalak még, az embert,
ha minden betűd mégis eleven,
ha érezlek, mint kisujjam az entert…
Van nulladik látásra szerelem?

Szabó Lőrinc:

EGY POHÁR VÍZ

Hogy a napfény ráesett,
szinte szívdobogva nézem
ezüstszikrás börtönében
az ezüsthideg vizet.

Víz, még sohse láttalak;
és lelkem sok szennye-bűne
boldogan megszégyenülve
érzi, milyen tiszta vagy.

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!
Tündértestű meztelenség,
voltam én is, és leszek még,
mint te, olyan egyszerű?

Jöjjetek, igaz imák:
jó vizek, öntözzetek meg,
és kit oly rosszul szeretlek
válts meg, égi tisztaság!

Rónay György:

ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Rónay György:

FIAMHOZ

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.

Hervay Gizella:

AKI AZ ASZTALT KIGONDOLTA...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Varró Dániel:

A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali

kakasszón.

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg

a Lekvár,

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig

szelektál.”

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,

s bezápult.

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,

be szép volt...”

Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

kisasszony,

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli

harangszón.

Babits Mihály:

SZŐLLŐHEGY TÉLEN

Az egész szőllőhegyet látni most
a hegy husát most látni meztelen
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyüt, csinost,

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll
arannyal árnyal a ferde sugár
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január, és február -
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmadozva vár.

Tristan Tzara:

ELÁGAZÁS

Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát

A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés

(Fordította: Somlyó György)

Jevgenyij Vinokurov:

Ő

Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennnő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Paul Géraldy:

TE MEG ÉN

FINÁLÉ

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszu hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szivünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,
S melletted én is egyedül leszek.

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Weöres Sándor :

LEGYEN ÁLMOD...

Takaród hadd igazítsam,
puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor ernyő.

Bródy János:

MINDEN FELNŐTT VOLT EGYSZER GYEREK

Pár éve még, vagy régebben talán
a nézőtéren ült egy fiú és egy kisleány
Még nem ismerték egymást, csak hallgatták a dalt
és néhány sor a kis szivükben nagy vihart kavart

Mert arról szólt a dal, hogy eljön az idő
Amikor majd minden rossz gyerek nagyra nő
S ha nem tanulja meg, hogy hol van a határ
romba dönt majd mindent, ami körülötte áll

Minden felnőtt volt egyszer gyerek
és felnő majd az új gyereksereg:
Többet s jobban törődjetek velünk
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk
- Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk!

Felnőtt ma már a kisfiú s a lány
láthattad őket egymás oldalán
Szinházba járnak és könnyen meglehet
hogy mellettük ül néhány új kisgyerek

És ott vannak ők, sokat megélt szülők
kik mindig elmesélik, miként volt azelőtt, remélem
Tudják ma már, hogy hol van a határ
hol minden józan ember bölcsen megáll

Minden felnőtt volt egyszer gyerek
és felnő majd az új gyereksereg:
Többet s jobban törődjetek velünk
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk
- Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk!

Bródy János:

MICIMACKÓ

„Keresd az igazság s az élet útját
a bölcs nyugalmat árasztó Taót
S a tiszta forrás hűs vizében fürdik
Lelked, ha megérted Micimackót”

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt
eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat
Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál
de Malackánál éppen akkor senkit nem talált

Így hát elindult hazafelé miközben sűrűn hullt a hó
arra gondolt, otthon talán akad egy kis ennivaló
Hogy kimelegedjék ugrándozott, s jó nagyokat lépett
s a hidegre való tekintettel énekelni kezdett

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik

Ismert erdei körökben az az általános nézet
hogy Micimackó, mint minden medve, szereti a mézet
És ez nem csak afféle szerény vélemény
hanem határozottan állítom, hogy tény, tény, tény

Ezért, mikor hideg van és sűrűn hull a fehér hó
kell, hogy legyen az almáriumban eltéve ennivaló
Így aztán, ha délidőben Micimackó megéhezik
megkóstol egy csupor mézet alaposan, fenékig

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik

Micimackó a barátom és gyakran elbeszélgetünk
azokról a dolgokról mit mind a ketten ismerünk
És tanultunk egy verset is és most már kívülről tudom
ha hideg van és hull a hó, én mindig ezt dúdolgatom

Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó
Minél inkább hull a hó, annál inkább havazik
Hull a hó és hózik-zik-zik, Micimackó fázik-zik-zik
Hull a hó és hózik-zik-zik, Micimackó fázik-zik.

Somlyó György:

A MACSKA TÍZEZER LÉTEZÉSMÓDJA
(részlet)

10 000. ... mint macska

minden antropomorf
szemlélet lepereg
áthatolhatatlan szőréről
mindenestül macskamorf
ne keresd magad
a macskában
magadban találd meg
a macskát