Arthur Rimbaud:

A KENYÉR-LESŐK

A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

(Fordította: Kosztolányi Dezső)


A MEGHÖKKENTEK

Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,

faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,

nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen

s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi

nótát dudol.

Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,

egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
cipót kiveszik a résen

s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek s a prücskök

a padlaton,

hogy életet leheli e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk

alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,

mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács

rudjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyilt csarnok

fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja

a téli szél.

(Fordította: József Attila)


PÉKMŰHELY ELŐTT

A hóban és ködben, setéten,
kidülledt farral, pince-résen,
mely fénybe ég,

öt aprószent vigyázza térden,
hogy sül a szőke, nagy kenyér benn,
süti a pék.

A tészta lágy, seszin csomója
billen, a rőt sütőbe tolja
a pőre kar.

A jó kenyér pattogva sül benn,
dunnyog a pék száján derülten
egy régi dal.

Ők csak gugolnak, egy se moccan,
anyás meleggel és pirossan
süt ki a fény.

S ha holmi dús éjféli torra
kisül a friss csipócska sorra
a láng ölén

s a jószágban zengnek a füstös
vén gerendák alatt a tücskök
s a kenyerek,

e fült odu nekik az élet,
s rossz rongyaik alatt a lélek
föl-fölremeg,

boldogok ők itt újra, vásott
toprongyosok és zuzmarások,
kis Jézusok,

a rácsra képpel rátapadnak
s rózsálló, pötty szájuk az ablak
résén susog

révült imát - s ugy leborulnak
a pincelyukra, hol az Urnak
tűz-mennye süt,

hogy kireped nadrágjaik alja,
s a téli szél cibálja-falja
kis pendelyük.

(Fordította: Kardos László)


RIADTAK

Feketén a hóban, a ködben
a fénylő pinceszelelőben

faruk kerek,

- nyomorúság! - öt kicsi, térden,
nézi, hogy késziti a pék lenn

a kenyeret.

A szürke tésztát megsodorva,
látják, egy izzó lukba tolja

a pőre kéz.

Hallják, amint a jó kenyér sül.
A pék arcán bő nevetés ül,

úgy fütyürész.

Egy se moccan, odatapadnak
s szívják a rőt, ölmeleg ablak

jó illatát.

Mikor, tán esti vigalomra,
kiszedik mind a zsemlyeforma

cipók sorát,

s a füstfogta gerenda s négy fal
árnyában dalt zeng a kenyérhaj

meg a tücsök:

hő létet ont e pincemély itt,
s rongyuk alatt ujjongni érzik

a lelkük ők,

s úgy föltolul bennük az élet,
hogy dérvert Jézuskák szegények,

kis rózsaszin

orruk nekinyomva a vasnak
bedünnyögnek kábán az ablak

rácslukain,

csöpp állatkák, imát rebegnek
s oda dőlnek, honnét e mennynek

friss fénye süt,

oly mélyen, hogy nadrágjuk szétmegy,
s leng ütemén a téli szélnek

a pendelyük.

(Fordította: Rónay György)

Émile Verhaeren:

A TEJ

A keskeny, hűs pincében kerek bögrefejek.
Az északra nyiló szelelőlyuk mögött
Kényelmes, potrohos, vörös nagy köcsögök
Zárják magukba a megalvadó tejet.

A sötét pincében alvadó tej fehére:
Mint a liliomok szendergő víz felett -
Vagy inyenc falatok, ritka eledelek,
Melyeket angyalok számára tettek félre.

Öblös átalagokkal telt a pincesarok.
Nagy tálakon feszengnek sonkák és sódarok,
Májashurkák dagadnak, bőrük majd megreped,

Kelletik magukat a tortaszeletek,
Hogy zsíros, csöpögős testük hozzáérjen -
S a tej csak nézi őket hidegen, szűzfehéren.

(Fordította: Binét Menyhért)

Varró Dániel:

W.S. HÁLÁJA LEBORUL
Részlet egy szonett-koszorúból

Három költő előtt borul le hálám,
s ha néha túlzó méreteket ölt,
e három költőt kérem, szólna már rám -
önlelke isteníti, aki költ,

királyi ösztönének levegősebb
részét talán takarja pár lopott folt,
de a szürkéknek nem lesz hegedőse,
s az Újra rászól: "sicc, a Régi jobb volt!"

Mi gondom hát Dezsőre vagy Mihályra,
mit bánom én, hogy Endre hogy csinálja,
és mit brummognak versemről a medvék -

de még kiket ma csörgők hangja heccel,
arany hülyén, átlépnek rajtam egyszer,
bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

Tóth Árpád:

HARANGVIRÁG

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

József Attila:

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. máj.

Karinthy Frigyes:

A DUDOLÓ

Én egy keritésnél megálltam
Ahol az utca véget ért -
A másik oldalon kísért
Árnyékom, gyáván és ziláltan.
Mint egy éhes kutya
Kilógó nyelvvel lohogott az árnyék -
Te éhes, kósza kuvasz, kócos kutya te
Te tetves rút, fekete eb, mi dolog?
Én árnyékom, fekete árnyék
Én szégyenem, szennyszinű szégyen,
Hallod-e, menj, most dudolok.

Dudolva

(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Hallod-e, mindjárt beléd rugok ám
Lompos, fekete eb, te dög!
Tátogó torkod mit nyöszörög.
Mit kuncsorogsz úgy az ember után?
Nem hallod, dudolok -
Most nem dobok húst a szívemből,
Még minden jóra fordul e ferde világon
És a szívem most csendben zakatol
És várnak egy puha szobában
És szeret, akit szeretek
És verkli nyekereg valahol.

Dudolva

(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Hallottad, nem igaz, hogy akkora baj van,
Nem is vagyok oly szörnyü szegény;
Nem igaz, lehet asszony enyém -
És van zene a verkli-zsivajban.
Van nálam arany,
Hallod, lesz aranyam és nékik a pénz,
Majd megmagyarázza helyettem
Hogy jó vagyok s igazat akartam
S hogy úgy igaz, ahogy én mondom,
S hogy az én arcom az igaz arc
Napsugarában, dörgő zivatarban.

Dudolva.

(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

Isten balekje: szivem, az éjbe
Hadd abba tremoló táncod -
Hogy dübörögnek a láncok
Ott lenn a bíborszinü mélyben!
Ki küldött engem ide
Gurba csomókat bontani bénán?
Főd alá nyomni ki akarja fejem?
Gödrök felé ki lökdös, gáncsot ki gurít durva röhejjel?
Ohó! nem játszom ezt a furát!
Ohó! ez nagyon buta játék.
Hohó! ki a földből a fejjel!

Dudolva

(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Ákáclombos
Temetőbe pihenni.)

E habarék föld tetején
Mint parafa, úgy libegek -
Haloványzöld ligetek
Libegnek a hegy peremén.
Se alatta, se fölötte:
Alatta sötét, fölötte hideg -
Ó föld felszíne, forró, fényszinü felszín
Dolgok teteje, te puszta, te pőre
Taraja víznek, kérge a fának
És jaj, gonosz tartalmak takarója
Szeretőm sima és puha bőre.

Dudolva

(Kár volna még meghalni,
Szeretőmet itthagyni,
Győrvárosi gyöngyvirágos
Akáclombos
Temetőbe pihenni.)

Faludy György:

A BOLDOGSÁG TITKA

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.

Kányádi Sándor:

TAVASZUTÓ

Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.

Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.

S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.

József Attila:

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

József Attila:

KI VERNÉ FÖL LELKÜNKBEN A LELKET?

A meddő dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülőgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltő tengerekre,
De emberek, emberek!

Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?

József Attila:

AD SIDERA...

Anyám, ki már a messzi végtelen vagy
S nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint,
Nem sáppadsz el, ha szűkös este int,
Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.

Anyám, ki már a néma végtelen vagy
S borús szemed fiadra nem tekint,
Ó meg ne lásd az ólom-öklü Kínt -
Miatta zúg e tört, betegre vert agy.

Anyám, falatkenyért sem ér az élet!
De nagy hitem van s szép jövőnek élek:
Ne orditson pénzért gyerektorok

S tudjon zokogni anyja temetésén.
S ne rúgjon még az Ember szenvedésén
A Pénz.

József Attila:

VÁRLAK

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Arany János:

HÍD-AVATÁS

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"

És kártya perdül, kártya mén;

Bedobta... késő visszavenni:

Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak

Vérgyöngy izzad ki homlokán.

Tét elveszett!... ő vándorútnak

- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,

Még rajta zászlók lengenek:

Ma szentelé föl a komoly hit,

S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros

Kapcsát ereszték mesteri;

Éjfélt is a négy parti város

Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,

Ki véknyan üt, ki vastagon,

S ő néz a visszás csillagokba:

Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,

S körülforog kiváncsian;

Majd az egész termet kiválik

S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"

Fehérben ifju és leány

Ölelkezik s a hídon van már:

"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson

Van a sor: bátran, öregem!" -

"Ha megszökött minden adósom:

Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán

A harmadik, a negyedik:

"Én a quaternót elszalasztám!"

"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,

Amint letűnnek, itt vagy ott.

Jön egy fiú: "Én most tanúlám

Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Lassan a hídra vánszorog:

"Hordozta ez, míg birta vállal,

A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -

Egy úri nő lomhán kikel:

"Ah, kínos élet: reggel, estve

Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza

Csörtet fel és vigyorgva mond:

"Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába

Hátul röhögve ott terem

S ketten repűlnek a Dunába:

"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik

S élvezni többé nem tudom! -"

"Én hű valék a kézfogásig

S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:

Menj hát elül, sötét golyó!" --

"Én a szemérmet félrehagytam,

És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,

Cikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben;

Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,

Lenn táncol órjás buborék;

Félkörben az öngyilkos tábor

Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,

Elméje bódult, szeme vak;

De, amint sűrübbé, sűrübbé

Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

(1877 aug. 22)