Kozma László:

KEGYELEM

A kegyelmet egészben kapod,
Átélheted, vagy megtagadhatod.
De nem választhatsz töredék-hitet:
Lerombolod, ha föl nem építed.

Dsida Jenő:

EGYSZERŰ VERS A KEGYELEMRŐL

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörü szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Ur áll mögöttem.

Váci Mihály:

SARKCSILLAGOM, SZÜLŐFÖLDEMEN

Gyermekkorból ittmaradt felhőket

álmodnak felettem az egek.

Jegenyék lángját szítják a szellők,

A könnytől ki óv meg engemet?

Szülőföld! E modern korban csúfság

éri azt, kinek még fogain

recseg a hazai homok kvarca.

Titkolom rólad-kelt álmaim.

Tengereken, világokon túlra

vágynak a súlyuk-vesztett szivek.

Pedig mit az ember itthon elveszt,

földön, égen nem lelheti meg.

Hazám édes gravitációja!

Csak vonzásod adhat súlyt nekem!

Hová mennék? Határaid közt is

milyen nehéz meglelni helyem!

Mi lennék, ha te is elengednél?

Szülőföld, hazám - sarkcsillagom!

Csodálok minden csillagot, holdat,

de csak tehozzád igazodom!

Éj van. Nem látom, csak hallom őket:

- sírva húznak vándormadarak.

Vágyik, vergődik, sóhajt az ember,

lázadozik - s mégis hű marad.

Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;

van, ki már rakétán menekül.

Leborulok. Szívem melegíti

a Földet, mely lassan, egyre hűl.

1957

Kormos István:

ÁLOM

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.

Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

Mécs László:

VÁD- ÉS VÉDŐBESZÉD

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”,
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”,
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!