Petőfi Sándor:

ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe',
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge.
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se' rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Takács Zsuzsa:

ELTÉKOZOLT ESÉLYEM

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.

Kányádi Sándor:

SÓHAJTÁS

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

Áprily Lajos:

CSAK EGY VIRÁG

Megállították: van jelvény a mellin?
Csak egy virág - mást nem mutathatok.
Reátámadtak: guelf-e vagy ghibellin?
Bátran felelte: - Én költő vagyok.

John Wooden:

Ne azzal mérd magad, amit eddig elértél, hanem azzal, amit elérhettél volna képességeiddel.

Kartal Zsuzsa:

VALLOMÁS AZ IFJÚSÁGRÓL

1.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt
megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit,
nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.

Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz,
meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel,
mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.

A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk,
pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék,
két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában,
ahol ha akarnánk se találnák meg egymást,
de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen,
ha ráállunk,
és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen,
meg hogy talán fontolóra kéne venni.
És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát.
És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek,
akiktől nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

Tamkó Sirató Károly:

BÍZTATÓ

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

Weöres Sándor:

HA A VILÁG RIGÓ LENNE

Ha a világ rigó lenne,
kötényemben ő fütyülne,
éjjel-nappal szépen szólna,
ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
be se férne kötényembe,
kötényem is honnan volna,
ha egész világ rigó volna.

Szabó Lőrinc:

GYANÚTLAN PERC

No de ilyet!… A kávéházban
írtam, dolgoztam csöndesen,
s egyszerre csak, ahogy levettem,
kigyulladt a szemüvegem:

felrobbant! Tán a cigarettám
gyújtotta meg, vagy a gyufa,
tudja a jó ég… És hogy égett!
hogy sistergett! hogy lőtte a

füstöt magából!… Hamarabb, mint
ahogy elmondani tudom,
végigkanyargott a futó láng
a fekete kaucsukon,

a görbe száron, körül-ette
a két üveges karikát,
és mire vízbe hajítottam,
már csak azt, ami épp kiállt,

csak azt menthettem meg: a többi
ellobbant, akárcsak a fény,
s a két lencse mint két üvegpénz
feküdt a pohár fenekén.

Egy pillanat… Hogy a keservit!…
Felugrottam, s kicsit bután
és csodálkozva nézelődtem
az eltűnt szemüveg után:

mi történt itt tulajdonképpen?
Álmodtam az egész tüzet?
De épp a látásom, a mankó,
szemem mankója, az veszett,

az veszett el: egy-két arasz csak,
aztán már homály a világ:
pincérek szaladtak felém és
én, mint valami ködön át,

úgy mozogtam, oly tétován és
bizonytalan, vagy mint akit
lefegyvereztek: éreztem, hogy
az élet rámzsugorodik…

S mást is éreztem, azt, hogy íme
egy mozdulat hogy tőrbe ejt,
hogy gyanútlan sorsunk elé mily
bolond csapdákat nyit a perc,

hogy váratlan erők, kalandok,
titkok lesnek ránk mindenütt,
éreztem az autót, amely már
megvan és egyszer majd elüt,

a csöndet, amelyből halálos
golyó süvít ki, az időt,
a kanócot, mely láthatatlan
ég a közelgő vész előtt:

ezt éreztem… S bosszúsan mentem
át a szomszéd üzletbe… Ott
új keretet a két üvegpénz
s a szemem új mankót kapott –

és most megint az asztalomnál
ülök, töprengve csöndesen,
hogy egy nyomorult perc mikor
robbantja fel az életem.