Faludy György:

A MAGYAR ISKOLA TANÍTÓINAK

Már csak a lehetetlent érdemes megpróbálni.
A tantermeken sorra kísértetek át engem.
Utána beszélgettünk. Én arcomat töröltem,
bár félek, megláttátok, hogy elérzékenyedtem.

A humanisták a holt latint támasztották fel.
Ugyanezt teszitek ti a távol magyar nyelvvel.
Segítsen meg a visszhang titeket, amely minden
gyermek lelkében úgy szól, mint kagylóban a tenger.

De ennél százszor többet taníttok. S éppen azt, mi
másnak az Új Világban olyan nagyon hiányzik.
A Nagy Kanyon nagyon szép, magas a Long Peak orma,
de a kanyon csak kanyon, és hegy csupán a Long Peak.

Ti Budavára képét mutatjátok meg, Pécset,
Isaszeget, Kolozsvárt, Visegrádot, Világost.
Nemcsak hegyek, síkságok. Több annál. Történelmünk
adott reájuk dicsfényt, patinát vagy gyászfátyolt.

Más iskolákból lassan kiseprűzik a múltat.
Jelen van csak. A gyermek kilép a vaksötétbe.
Mátyás király! Rákóczi! Arany! Bartók! Nagy Imre!
Örökmécseknek őket helyezitek köréje.

Hogy önmagát mindenkor perspektívában lássa!
Hogy legyen, mire álljon az éltben! S hogy tudja:
mi a jó s mi a rossz! Az autó, a bőség,
a kényelem meg a rock kevés e földi útra.

Hadd keljen ki a mag! Nincs baj, amíg remélünk!
Csak költeményt tudok küldeni és szerelmet.
Más iskolákban pudvás adatokat közölnek.
Nálatok szombat reggel embereket nevelnek.

Faludy György:

SZŐLŐHEGY, ŐSZ

Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek,
hogy megmaradjon bennetek a kép?
Hálókabátban álló vén színészek
a völgyi út mentén a jegenyék.
Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,
sötét rögök, rézgálic venyigék –
s most add az őszi alkony két színéhez
a bor s a rózsás szőlő egy színét.

Ady Endre:

A GRÓFI SZÉRŰN

Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
»Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?«

»Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.«

»Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd
, Grófi föld ez és magyar.«

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.

Kosztolányi Dezső:

VIGYÁZZ

Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod,
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására,
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ,
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak, s kész a bűn,
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal,
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Kosztolányi Dezső:

ŐSZI REGGELI

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.