Antoine de Saint-Exupéry:

"...csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.
Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni."

Victor Hugo:

EGY BARIKÁDON

Egy barikádon, hol a feltört kövezet
tiszta vérrel mosott s gaz vérrel szennyezett,
együtt a többivel, lecsaptak egy gyerekre.
- Közülük vagy te is? - Együtt vagyunk - felelte.
- Rendben van - szólt a tiszt. - Várj, míg sorra kerülsz.
Kivégzünk. - S a gyerek látja, amint a tűz
fellángol, s társai a falnál mind elesnek.
A tiszthez odaszól: - Egy percre hadd mehessek,
csak hogy az órámat anyámhoz elvigyem.
- Jó lenne szökni, mi? - Visszajövök! - Igen?
És hol laksz, kis bitang? - Csak itt a kút során túl.
S mindjárt visszajövök, elhiggye, kapitány úr.
- Na lódulj! - S a gyerek megy. Álnok, durva csel!
S jót röhögött a tiszt vad legényeivel,
s a haldoklók belehörögnek e röhejbe.
De csend lett hirtelen, mert a gyerek lihegve,
mint egy új Viala, egyszer csak ott terem,
büszkén a falhoz áll és megszólal: Jelen.

Meghátrált a halál, és a tiszt megkegyelmez.
Gyermek, én nem tudom, e szálló förgeteghez,
mely mindent elkever, hőst, banditát vegyest,
téged mi kergetett - de bízvást mondom ezt:
a te ártatlan kis lelked nagyszerü lélek.
A mélybe hullva is bátor s jó volt a lépted:
egy az anyád felé s egy a halál felé.
Gyanútlan a gyerek, a vád a férfié,
s te nem felelsz azért, amit nem tudva tettél;
de nagy és hős az a gyermek, kinek mindennél,
az életnél, a víg játéknál, tavaszi
lombnál drágább a fal, hol haltak társai.
Gyermeki fődön ott a dicsőség virága!
Az ősi Hellászban, Sztészikhorosz ha látna,
rád bizná, hogy te védd Argosz egy kapuját;
Kinegürosz benned lelné meg önmagát.
A választott görög ifjak közé sorozna
Messzénén Türtaiosz s Thébaiban Aiszkhülosz ma.
Ércbe vésnék neved, mint azok egyikét,
akik után - ha kék a szelíd nyári ég,
járva a kút körül, hol hűs a fűzek árnya -
az ifju szűz - teli korsarát véve vállra,
melyből ihatnak a szomju bivalyok -
mélán megfordul és hosszan elandalog.

(fordította: Somlyó György)

Fodor Ákos:

ROMÁNC

Lám, ez a kedves nő is
mellettem öregedett meg
a metrón:
föladva
(előnyös) profil-
helyzetét, szembefordult.

Székely János:

ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN

Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. -
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok -
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt…
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

Lator László:

(Katt a képre!)
"fellegek futása az életünk"

Mécs László:

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.

Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.