Janikovszky Éva:

MÁR ISKOLÁS VAGYOK (részlet)

Érdekes, de amióta iskolába járok, a felnőtteket egyetlen dolog érdekli. Mindenki megkérdezi tőlem:
- Aztán szeretsz-e iskolába járni?
Én először azt válaszoltam, hogy nem tudom.
Akinek ezt válaszoltam, az összecsapta a kezét és egészen odavolt. Hogy miért nem szeretek iskolába járni? Talán nem szeretem a tanító nénit? Pedig nem azt mondtam, hogy nem szeretek iskolába járni, csak azt, hogy nem tudom. Mert ez az igazság.
Van, amikor szeretek iskolába járni, és van, amikor nem.
Amikor reggel kijövök a kapun és végigmegyek az utcán az iskolatáskával, és mindenki látja rajtam, hogy én már iskolás vagyok, akkor szeretek iskolába járni.
Amikor Klári néni olyat kérdez, amire senki sem tud felelni, csak én, akkor szeretek iskolába járni.
Amikor Panni néni engem kér meg, hogy énekeljem el a többieknek a Bújj, bújj zöldág-ot, akkor szeretek iskolába járni.
Ha én hajítom legmesszebbre a kislabdát, és a Magdi néni azt mondja, ejha!, akkor szeretek iskolába járni.
És akkor is jó, amikor a folyosón találkozunk az Attilával, akivel sajnos nem egy osztályba járunk, és ilyenkor odakiabálunk egymásnak, hogy szia kifli, szia bödön, és ezen csak mi ketten nevetünk, mert a többiek nem értik, akkor is jó iskolába járni.
Persze Pöszke, ha itt volna, értené, mert az óvodában nekem a kifli volt a jelem, az Attiláé meg a bögre, de ő mindig összetévesztette a bödönnel.
És akkor is szeretek iskolába járni, mikor a Klári néni felemeli a füzetemet és megmutatja többieknek, hogy nézzétek, így kell ezt ügyesen megcsinálni!
Szóval sokszor szeretek iskolába járni, de van, amikor nem szeretek.

Weöres Sándor:

KEZDŐDIK AZ ISKOLA

Könyv, toll, tinta, ceruza,
rontom-bontom,
kezdődik az iskola,
csak aszondom.

Kora reggel rohanás,
rontom-bontom,
nem könnyű a tanulás,
csak aszondom.

Tízpercben nagy futkosás,
rontom-bontom,
torkod fájdul, ne kiálts,
csak aszondom.

Zsemlye és vajaskenyér,
rontom-bontom,
morzsát szedhet az egér,
csak aszondom.

Énekóra, la-la-la,
rontom-bontom,
reng a terem ablaka,
csak aszondom.

Tornaóra egy-kettő,
rontom-bontom,
leszakad a háztető,
csak aszondom.

Kintről benéz egy szamár,
rontom-bontom,
iskolába sose jár,
csak aszondom.

József Attila:

JUT AZ EMBER

Jut az ember két virághoz
egyik jön a kalapjához
a másikat odaadja
mindakettőt elhervasztja

nekibúsul hidon ballag
fölszól a víz - le nem csallak -
s ő valamijét leejti
aztán azt is elfelejti

nevet s vacog - esteledik
vizen a hab sebesedik
karjára dűl el is alszik
de csak jobban sötétedik.

József Attila:

PIROSSZEMŰ

Sok szárnyad alatt melengeted
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Ők is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegőben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Ő is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -
Meglátnál messziről, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelődöm és szomorú vagyok.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.

Bunya Yasuhide:

ŐSZ

Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Faludy György:

AZ ÓRA

A vers okosabb nálam:
inkább lett, mint csináltam.
Szerzője sótalan.
Akár a kronométer.
Versem számlapját nézd meg
és megtudod, mit én nem
tudok: hány óra van.

Faludy György:

TANULD MEG EZT A VERSEMET

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

Jean Jacques Rousseau:

Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.

Arany János:

AZ ELKÉSETT

Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma?
Nyakadon a vénség tehetetlen járma;
Messze utad célját soha el nem éred:
Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred."
"Tudom, sikerűltén sohasem örűlök,
Szándékomnak tán már elején kidűlök:
De hiú tett is jobb áldatlan panasznál:
Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ."

Zelk Zoltán:

ÁKOMBÁKOM

Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra áll az irkámon,
úgy indul el ákombákom.

Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdőt járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.

Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eső esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...

Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.

Zelk Zoltán:

FELELJ, HA VAGY!

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?

Vészi Endre:

KÖTELÉKEK

Mióta élek, rend és kötelesség
és mindenféle célok, nemes eszmék
állítanak az utamon kelepcét.
Mert nem lehet
reggeltől késő estig
kiszabadulni ebből a spirálból,
taposta törvény, mindenféle had,
tarkómon cipelem
a nekem jelölt könnyű utakat.

Ezzel itt nem akarok én beszélni,
mégis beszélgetünk,
ezzel itt kezetfogni nem lehet,
mégis kezetfogunk.
De mikor alszom végre,
az árnyékaim szemembe simulnak,
a bőrbevasalt téli fagy fölenged,
arany levelek tiszta éjbe hullnak.

Jobb lenne oldottabban élni!
lebontani a hosszú falakat,
szétdúlni a szabályos pázsitot
s a személyazonosság
hegyes karóit tűzbe vetni mind!
s bolyongni útlevéltelen

és ruhátlanul mint a szél
és hajlongani mint a fák
egy el nem múló júniusban -
bár az is kötelék, a nyár,
s az olvadás is kötelék,
s az ég,
még az is kötelék,
mint a születés, a halál.

És kötelék a toll, papír
vezet az önző fegyelem,
vezet a vágy, hogy légy szabad,
az értelem, a szerelem,
s mind magáénak követel!
így eszköz vagyok magam is,
az ujjá nem szülhető nyersanyagban
a meg nem fogalmazott mondhatatlan.

Vészi Endre:

HAZÁM AZ ANYANYELVEM

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
hát együtt mindakettőt, a lélek nem felez.

És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
Kinek viszem a fáklyát? magamnak? a sötétnek?

De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
a győzelmet s a bukást megérteni igyekszem.

Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.

Weöres Sándor:

TÁNCOL A HOLD

Táncol a Hold,
fehér ingben.
Kékes fényben
úszik minden.

Jár az óra,
tik-tak tik-tak.
Ne szólj, ablak,
hogyha nyitlak.

Ne szólj, lány, ha
megcsókollak -
fehér inge
van a Holdnak.

Weöres Sándor:

KÁNIKULA

Szikrázó

az égbolt

aranyfüst a lég,

eltörpül

láng-űrben

a tarka vidék.

Olvadtan

a tarló

hullámzik, remeg,

domb fölött

utaznak

izzó gyöngyszemek.

Ragyogó

kékségen

sötét pihe-szál:

óriás

magányban

egy pacsirta száll.

Dsida Jenő:

JEGENYÉK

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzong a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik;
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

Csukás István:

CSILLAG, VONAT, TÜCSÖK

Csillag, vonat, tücsök
a nyári éjszakában,
hatalmas hármashangzat,
égig érő zene indázik
fúgaszerűen: a vonat
megrakva gyerekkorral,
vígan kattogva fut felém,
átrobog szívemen a
halhatatlan rakomány,
hogy ne féljek, hogy édes
és gyönyörű az élet,
vagy legalábbis lehetne;
a tücskök együgyűn kontráznak,
egy ütemmel lemaradva,
de szintén a kezdetek óta
ciripelik, hogy igen, igen,
hangszer-testük remeg
a gyönyörűségtől a fűben;
a csillagok éteri herélt
hangon, túl mindenen
echózzák, hogy bizony szép volt,
szinkópásan elcsúszva a semmibe;
először a vonat robog el,
azután a tücsök hallgat el,
és a végén csak a csillag.

Csukás István:

VADGESZTENYE KOPPAN A FEJEMEN

Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,
na, ez aztán elcsépelt költői téma!
A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,
ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint
a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor
sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,
jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz
bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,
kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte
bimbamoz, dió pislog manószemként
a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is
a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.

Rakovszky Zsuzsa:

PILLANATKÉP

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és

Szentmihályi Szabó Péter:

MINT MIKOR ISTEN…

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
bár rendbe jönne életem,
s benne, mint volt, friss a levegő,
lenne, mint volt, kedves is Ő,
lenne, mint volt, szabad a tér,
szívemre sohasem jönne a tél.

Mint mikor Isten lepöccinti parazsát,
hullócsillag hullt az égen át,
s én azt kívántam hirtelen,
a régi kastélyban, Szigligeten,
bárha feledném ezt a negyven évet,
bárha lettem volna más, mint ami éget,
bárha tudtam volna, míly közel az Isten,
bárha tudtam volna, más megoldás nincsen.

Csorba Győző:

RITMUS, REND, ZENE

Így szabálytalanul szabályos.
A kis káosz nagy geometria.
Görbe ágak közt görbe szél,
örvény a lélek mélyein,
alvás, evés, szeretkezés,
henyélés, munka: ködgomoly,
nyúló, forgó, magába botló,
hunyászkodó, erőszakos,
földön fekvő, ágaskodó,
s mind együtt: ritmus, rend, zene.

Szívig hat a csecsemősírás,
velőkig a halálüvöltés,
ez is, az is forgat, zilál.
Káprázatos, mi van a réten,
lapulevél-árnyéknyi réten,
egy csöppnyi vízben, fönt az űrben,
macskaszemben és kutyaorrban,
népek meg emberek között,
évszázadok árkaiban:
zűrzavar - ritmus, rend, zene.

Holnap, vajon mi lesz velem?
Dzsungel-ösvényen értem eddig:
eleven örömök, bajok
fújtak rám fagyot, meleget;
kardok kísértek és ölek,
szövetségek és árulások,
kibuggyanó vér s kacagás.
Akármi lesz holnap velem,
valahány béke, háború:
a vége: ritmus, rend, zene.

Csorba Győző:

EGY ELHANYAGOLT KÖRTEFÁRA

Körtefa csináld
kedved szerint
kócold sűrűbbre
ágad-bogad
ne érdekeljen
mennyit teremsz
nagyobb öröm lesz
láthatni majd
hogy öntörvényed
vezet csupán
nagyobb öröm lesz
tudhatni majd
hogy ajándékot
nem sarcot adsz

Juhász Gyula:

RINGLISPIL

Tükrös lovakkal és hattyúfogattal
Tündéri gyorsan körbe-körbe nyargal.

Aki felül rá, menten égbe szédül
A földöntúli nagy gyönyörűségtül.

Mezítlábas gyerek meredve rája
Gondolja ezt, míg szól a muzsikája.

Magam is így a porból bámulom csak,
Kik az élet körhintáján ragyognak.

Kik rám magasból, nem szédülve néznek,
Tündéri gyorsan szállnak és enyésznek.

Forog a hinta és forog a sors is
S végül leszáll a gőgös és a gyors is!

Áprily Lajos:

ÉLNI AKAROK

Még nem szabad meghalni. Nem.
Teremj agyam, lüktess, szivem.
Érhess időt, amely derít,
békességes kort, emberit.

Áprily Lajos:

UNOKÁK

A város visszavárja,
indulnak nemsokára,
s te itt maradsz magadra.
Gondolsz a tűnt nyarakra,
mint elszállt madarakra
s a tűnő, kurta nyárra.

Britt G. Hallqvist:

MIÉRT?

Miért hívják a széket
éppen `széknek`?
Miért mondjuk a késre, hogy `kés`,
és honnan tudjuk, hogy a boglya

`boglya`?

Ki adott nevet a dolgoknak először?
Ki volt a Névadó?
Ki mutatott rá mindenre:
"Ez kő, ez fű, az fenyő"?

Talán a dolgokat nem is így hívják
igazában.
Talán szomorúak is, hogy nem

mondhatják:

"Ne higgyetek a Névadónak
Sokkal szebb nevünk van
igazában!"

(Fordította: Tótfalusi István)

Wislawa Szymborska:

RÖGESZMÉM A VILÁG

Rögeszmém a világ új kiadása,
javított, átdolgozott mása.
Hülyéknek móka volna,
a búskomornak siralom,
kopasznak fésű,
ebnek guba.

Első kötet:
Füvek és Állatok Beszéde,
hol minden faj nevénél
külön szótárt találsz.
Csak ráköszönsz a halra:
szépjónapot - és ettől
a hal, te és mindenki
könnyebben él tovább.

Improvizál az erdő,
sejtjük mi rég,
s a nyelv napfényre hozza!
Bagolyregék!
A sün aforizmái,
mert amikor
azt hiszed, hogy csak alszik,
ezen kotol!

Az idő (második kötet)
jókor-rosszkor egyforma joggal
beleszólhat akármibe.
És mégis - ő, ki hegyeket
tördel, óceánt mereget
s ott van a forgó csillagon,
a szeretőkkel tehetetlen,
hisz az ő testük túl fedetlen.
túl önfeldt, s - borzas veréb -
reszket a lélek vállukon.

A vénség csak tanulság
gazok élete végén.
Ah, fiatal, ki él!
Fájdalmat (harmadik kötet)
a test többé nem érez.
A vég
álmodban ér.

És álmodod,
hogy nem kell többé lélegezni,
fülelsz a testi csöndbe,
nem is rossz muzsika,
apró vagy, mint a szikra,
és kihúnysz ütemre.

A vég csak ennyi. Jobban sajgott
egy csokor rózsától a markod,
és szíved fájóbb kín gyötörte,
ha egy szirom pergett a földre.

Ez a világ. A lét maga
csak ennyi. S meghalni ilyen.
A többi - mint egy Bach-fúga,
egyelőre
fűrészeken.

(Fordította: Csordás Gábor)

John Keats:

AZ ÁLOMHOZ

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;

de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

József Attila:

EGY KISGYEREK SÍR

A sötét szoba sarkában zokog
egy tehetetlen, guggoló gyerek.
Sír, mint a cipő alatt a homok.
Vergődik, mint a nehéz tengerek.

Könnyes, miként északra nyíló völgy.
Könnyes, mint könnyes a szem ürege.
Könnyes, miként a kő alatt a föld.
Könnyes, miként az ablak üvege.

Sír, mint ahogy a vízben sír a mész.
Sír, mint a víz sír a fedő alatt.
Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.
Sír, mint csarnokban a futószalag.

Melybe az ember, állat és növény
belehelt minden élő meleget
s jegesen porlik sziklák peremén -
sír, mint a szél az Érchegység felett.

Sikolt, mint ölben újév malaca.
Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik.
Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza.
A tepsiben a hús nyöszörög így.

... Mint könyvelő, ki csendben hazatér,
ruháját rendben székére teszi,
ágy szélén mereng, morog, útrakél -
puffannak apró, gyors lépései - -

egy síkra, havat kóstolva üget
a zöld holdfényben, merev éjszakán,
kotor, vakog, nyalná a sós eget, -
így vonít ő; a pusztán a magány...

Vinnyog, mint hántott kukoricacső.
Vinnyog, mint szalma az alvó alatt.
Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő.
Vinnyog, mint eb, mely ostorba harap.

A sötét szoba sarkában zokog
egy tehetetlen, guggoló gyerek.
Szaporáz, mint a könnyű mótorok,
ellustul, mint a nehéz tengerek.

József Attila:

A FÁN A LEVELEK...

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga

s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája

volna a fa.

Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked

egy némaság.

Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked

a némaság.

József Attila:

SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.