A KENYÉR-LESŐK
A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.
Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...
Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.
Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.
Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.
S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;
s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;
és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.
Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.
Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.
Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,
hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
A MEGHÖKKENTEK
Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,
öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.
Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.
Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dudol.
Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.
Majd mikor lakomára készen
cipót kiveszik a résen
s a füstfogott
gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,
hogy életet leheli e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.
Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor
bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rudjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyilt csarnok
fényeinél,
hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.
(Fordította: József Attila)
PÉKMŰHELY ELŐTT
A hóban és ködben, setéten,
kidülledt farral, pince-résen,
mely fénybe ég,
öt aprószent vigyázza térden,
hogy sül a szőke, nagy kenyér benn,
süti a pék.
A tészta lágy, seszin csomója
billen, a rőt sütőbe tolja
a pőre kar.
A jó kenyér pattogva sül benn,
dunnyog a pék száján derülten
egy régi dal.
Ők csak gugolnak, egy se moccan,
anyás meleggel és pirossan
süt ki a fény.
S ha holmi dús éjféli torra
kisül a friss csipócska sorra
a láng ölén
s a jószágban zengnek a füstös
vén gerendák alatt a tücskök
s a kenyerek,
e fült odu nekik az élet,
s rossz rongyaik alatt a lélek
föl-fölremeg,
boldogok ők itt újra, vásott
toprongyosok és zuzmarások,
kis Jézusok,
a rácsra képpel rátapadnak
s rózsálló, pötty szájuk az ablak
résén susog
révült imát - s ugy leborulnak
a pincelyukra, hol az Urnak
tűz-mennye süt,
hogy kireped nadrágjaik alja,
s a téli szél cibálja-falja
kis pendelyük.
(Fordította: Kardos László)
RIADTAK
Feketén a hóban, a ködben
a fénylő pinceszelelőben
faruk kerek,
- nyomorúság! - öt kicsi, térden,
nézi, hogy késziti a pék lenn
a kenyeret.
A szürke tésztát megsodorva,
látják, egy izzó lukba tolja
a pőre kéz.
Hallják, amint a jó kenyér sül.
A pék arcán bő nevetés ül,
úgy fütyürész.
Egy se moccan, odatapadnak
s szívják a rőt, ölmeleg ablak
jó illatát.
Mikor, tán esti vigalomra,
kiszedik mind a zsemlyeforma
cipók sorát,
s a füstfogta gerenda s négy fal
árnyában dalt zeng a kenyérhaj
meg a tücsök:
hő létet ont e pincemély itt,
s rongyuk alatt ujjongni érzik
a lelkük ők,
s úgy föltolul bennük az élet,
hogy dérvert Jézuskák szegények,
kis rózsaszin
orruk nekinyomva a vasnak
bedünnyögnek kábán az ablak
rácslukain,
csöpp állatkák, imát rebegnek
s oda dőlnek, honnét e mennynek
friss fénye süt,
oly mélyen, hogy nadrágjuk szétmegy,
s leng ütemén a téli szélnek
a pendelyük.
(Fordította: Rónay György)
