Varró Dániel:

ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Petőfi Sándor:

SZÜLŐFÖLDEMEN

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"...

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Szabó Lőrinc:

DUNÁNTÚLI IDILLEK
I.

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő
hajnali rétek illatát dalomba, aztán
kezét fejemre téve csordultig betöltött
a szeretet egyszerűmozdulataival...
Minden kanyarnál új tárgyak s dolgok merűltek
elő s fehér mértföldkövek világitottak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebb s színesebb lett a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam, ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái
s fölöttem feketén gondolkozott az erdő -:
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz s a pontyok
aludtak a tavakban. Én is elpihentem
s a föld s a fű íze szivárgott ereimbe.
Fenyegető szemek lapúltak a bokorban
és mégse féltem, mert tudtam: a hű komondor
- beakasztva szemét az állandó sötétbe -
őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

Vészi Endre:

A KERTBŐL SOHA NEM MENT EL A NYÁR

A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen

elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel

a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte

s fölfüggesztette egy égi toronyba

a költöző madarak is ittmaradtak nekünk

lehunyt szemhéjunk mögött

és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

s a robbanásra időzített rózsák

látod ez mind az örökkévalóság

Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt

hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben

és épségben maradt benned az élet szertelensége

hogy fölkiálts ha rejtegetve is

mikor szobádba lép karcsún újra a fény

kontyba szorítva laza haját

és arcod fölé hajol

Robert Burns:

HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Weöres Sándor fordítása)

Tóth Árpád:

KITÁROM ABLAKOM...

Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.

Így, így, - nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,

És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.

Zágorec-Csuka Judit:

SZELIDÍTS MEG

Szelídíts meg szavaiddal,
hogy higgyek szavaidban.

Szelídíts meg tekinteteddel,
hogy szemedbe nézhessek.

Szelídíts meg kezeiddel, hogy még
egyszer megfoghassam a kezedet.

Szelídíts meg mosolyoddal,
hogy mosolyoghassak még rád.

Szelídíts meg magányoddal,
hogy én is megszelídíthesselek.

Takács Erika:

NEKED!

Oda vágytam, ahol minden kék
...vagy barna és meleg.
Nem hittem azt, hogy ennyire közel van
...ami barna és meleg
...a szemed és a kezed.

NEM TETTETEK SEMMIT!

Kihúztátok alólam a kisszéket,
de azt nem tudtátok,
Soha Nem Volt Talaj a Talpam Alatt.

Tóth Eszter:

KORTÁRSAK

Akik mellém itt-ott leültetek,
vonatban vagy a Bástyasétány padján
és elmondtátok, hogy meghűltetek
s hogy van egy kis telketek Akarattyán,

kik piacon, postán megálltatok
s közöltétek velem, sorunkra várva,
hogy a vélt barát rútul áltatott
és hogy kedvenc gyümölcsötök a málna,

te lány a buszban, csapzott-molyoson,
ki báli szép fényképed megmutattad,
s te asszony, ki a kórházfolyosón
szóltál: "ma krumplit hoztam az uramnak",

hála néktek, idegen fecsegők!
De jó, ha megszólíttok egyre többen,
ha vissza nem tart sem közöny, se gőg,
hisz' nem hiába élünk egyidőben!

E szakaszon, mely nékünk adatott,
mindazokról, kik vélem lépegetnek,
tudni akarok minden adatot,
ami majd nem kell a történelemnek.

A mellékest, mit majd az a szita
kiszór: az apró, egyszeri-személyest.
Nem tanulság kell, sem statisztika,
hanem hogy részt vehessek, fájót s édest, -

hogy minden járókelő névszerint
legyen kiemelt, féltőn figyelt hősöm.
Jöjj hát, szólj, időnk sietésre int,
emberiség, személyes ismerősöm!

Vészi Endre:

1935 NOVEMBER

(NAPLÓRÉSZLET)

Akkor a Korong-utcában lakott;
én hozzá mentem,
vasárnap délután volt, fútt a szél,
hideg volt, december felé járt az idő.
Egy manzárd szobában lakott,
csigalépcsők vezettek hozzá.
Magas nő nyitott ajtót,
szép, büszke arca volt, mint a szobroknak,
szeme is hideg volt.
József Attila urat keresem,
mondtam félénken,
beszélni szeretnék vele.
A nő beszólt, aztán csendesen mondta:
tessék bejönni.
Kis szoba volt és sivár.
Szemembe tűnt egy ágy, az ágyban
egy férfi feküdt,
rozsdás kis bajusszal a szája felett.
Petőfire hasonlított,
arca sovány volt, ádámcsutkája kiálló.
Leültem. Fázva beszélni kezdtünk.
Ő kérdezett, mint aki híreket gyűjt
a külvilágról.
Akkor szóba került sok minden,
hogy a P. N. hat hónapig heverteti
a verset és hogy másutt is
két hónapig melengetik
és így nem érdemes adni sehová se.
Az asszony hidegen, majdnem személytelenül
kalácsot és vörösbort tett elém.
S míg én a szavaktól, a szobától
és a költőtől meghatottan majszoltam
s iszogattam,
Attila Kosztolányit olvasott fennhangon.
Még sokáig üldögéltem ottan,
ő előszedetett velem egy Medvetáncot,
beleirt valamit, kijavított egy sajtóhibát,
aztán hazamentem.

1938

József Attila:

(MAGAD EMÉSZTŐ...)

Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.

S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

József Attila:

Thomas Mann üdvözlése

Welcome to Thomas Mann

Just as the child, by sleep already possessed,
Drops in his quiet bed, eager to rest,
But begs you: "Don't go yet; tell me a story,"
For night this way will come less suddenly,
And his heart throbs with little anxious beats
Nor wholly understands what he entreats,
The story's sake or that yourself be near,
So we ask you: Sit down with us; make clear
What you are used to saying; the known relate,
That you are here among us, and our state
Is yours, and that we all are here with you,
All whose concerns are worthy of man's due.
You know this well: the poet never lies,
The real is not enough; through its disguise
Tell us the truth which fills the mind with light
Because, without each other, all is night.
Through Madame Chauchat's body Hans Castorp sees,
So train us to be our own witnesses.
Gentle your voice, no discord in that tongue;
Then tell us what is noble, what is wrong,
Lifting our hearts from mourning to desire,
We have buried Kosztolányi; cureless, dire,
The cancer on his mouth grew bitterly,
But growths more monstrous gnaw humanity.
Appalled we ask: More than what went before,
What horror has the future yet in store?
What ravening thoughts will seize us for their prey?
What poison, brewing now, eat us away?
And, if your lecture can put off that doom,
How long may you still count upon a room?
O, do not speak, and we can take heart then.
Being men by birthright, we must remain men,
And women, women, cherished for that reason.
All of us human, though such numbers lessen.
Sit down, please. Let your stirring tale be said.
We are listening to you, glad, like one in bed,
To see to-day, before that sudden night,
A European mid people barbarous, white.

Translated by Vernon Watkins

1937.

Weöres Sándor:

KISMADARAK

Nyitottad az ablakot:
szállj be, napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:

aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,

pinty, királyka, őszapó,
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.

Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,

behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.

Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?

Csukás István:

SZERELMES VERS

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

József Attila:

ALTATÓ

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.

1935.

Weöres Sándor:

CANZONE
------------------------ feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felõled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tõle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdõ volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtûz elõl;
és kunyhóm összedõl,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktõl ismerõs a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha elõtted könnybe estem,
semmit se titkolok s õs-ismerõsen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdezõ szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnõ, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

Ady Endre:

A NYÁRI DÉLUTÁNOK

Mikor az Ég furcsa, lila-kék
S találkákra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan
Nagyvárosi utcákon égve,
Fekete, szigoru vonalak
Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegõ,
Ezer tornya, kéménye, karja
Úgy mered a csókos Ég felé,
Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,
Pírral s pihegve szemben állnak
Az Ég s a Város. Szivük dobog
Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,
Föl-föltekintve vágyva, félve
Arra, ki szép s kit nem ismerünk,
Hideg szeretõnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,
Egy-egy pillantást visszavetnek.
Sírván nevetünk az Ég alatt
S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Karinthy Frigyes:

ELŐSZÓ

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tôle,
Ô is sugni akart: csók lett belôle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ô égô csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy ôt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bûn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.

Mindenkinek rokona, ismerôse,
Mindenkinek utódja, ôse.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgôt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsôjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.


(1926)

Szabó Lőrinc:

NEFELEJCS

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

Áprily Lajos:

ÜZENET

Mi nem leszünk s ragyogni fog a rét,
harangszó száll és pillangók lobognak.
Megcsókolom az unokám szemét,
így üzenek a drága, szép napoknak.

Charles Baudelaire:

AZ ÓRA

Oh jaj, az óra! zord, baljós, kegyetlen isten!
Ujjával fenyeget s: «Emlékezz!» - egyre int, -
«Száll már a rezge kín ijedt szivedre, mint
Cél-lap felé a nyíl, hogy rád halált röpítsen.

A páratestű Kéj maholnap messzi vész,
Mint színfalak mögé a nimfák illanása,
S nagyot harap a lét minden kis villanása
Az üdvből mely tiéd, amíg a földön élsz.

Háromezerszer és hatszázszor minden órán
A Másodperc susog: «Emlékezz!» - s fába húllt
Szúként perceg a Ma: «Már én vagyok a Múlt,
S kiszívtam életed, rút csáppal rájaforrván:

Remember! Emlékezz! siess! Esto memor!
(Lásd minden nyelvre zeng érctorkom tudománya!)
A perc mind bús erű, aranyló gyomru bánya,
Veszni szemert se hagyj, oh halandó botor!

Emlékezz! a mohó Idő megnyeri sorra
A játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! - ez a rend.
A nap száll; nő az éj; emlékezz! - odalent
Örök szomjú a mély; pereg a homokóra.

Pár perc s tovább kegyes Véletlened se vár,
S arád, a szent Erény, kin szűz maradt a párta,
S még a Bűnbánat is, (oh bús, utolsó csárda!)
Mind így szól: Vén bolond! halj meg, későre jár!»

(Fordította: Tóth Árpád)

Rakovszky Zsuzsa:

A SZOMORÚ FELESÉG

Míg vágom a répát, minden szeletét át-
meg átszurkálja a fény;
mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap
fényérzékeny lemezén,
mintha kusza írás, holt nyelven, amit más
még megfejthetne – de én?…

Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring,
csillogva összeomol.
Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb
hunyorog ágyam alól,
egy régi ruhámról, az is, az a mámor
él még lappangva – de hol?

Weöres Sándor:

ISTA

Rám támadsz, te optimista,
mért vagyok én pesszimista?
Mert páthoszod humanista,
de a zsebed prakticista;
mert a fejed dogmatista
és a talpad biciklista:
amiért te optimista,
azért vagyok pesszimista.

(1964)

Komáromi János:

SZIVÁRVÁNYT ÁLMODOK

szivárványt álmodok
fakó egemre
színes mosolyt
az üres végtelenbe

képzelet szárnyára
mámoros varázst
fárasztó nap után
boldog utazást

koponyámhoz
belülről ütődnek
az emlékek képei
mint elsurranó
boldog órák
üresen kongó léptei

Szabó Lőrinc:

HAZÁM

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

Jónás Tamás:

HALLGATÁS HELYETT

Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde? De.
Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagyd abba most, jobb még az elején.

Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.

Ki verset ír, ölhetne is akár.
Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.

Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom.
És unod. Nem nagy ügy. Én is unom.
És nem is tudsz vele mit kezdeni.
Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?

A felnőtt ember egyet megtanul:
mindene régi, csak a sorsa új.
A sorsa, amin osztoznia kell,
nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.

Ingrid Sjöstrand:

VAN HOZZÁ KÖZÖD?

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
és hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él,
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

Ady Endre:

AZ ÉLET

Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Szabó Lőrinc:

NYÁR

Nézd csak, bolondul karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak
s nyílegyenest fölfurakodnak,

föl, föl, föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőleges rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak, a
kék őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel… Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?… Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!

Áprily Lajos:

TAVASZI VIZEK

Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok -
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.

Kaffka Margit:

EGY MADÁR

Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyülöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varju-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, --
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
-- Elvonult bölcs-é az az egy
Vagy boldogtalan számüzött?!

1902

Marina Cvetajeva:

MIT VÉTETTEM NEKED?

Tegnap még néztél hosszasan -
és mára: minden porba rontva már.
Pacsirta röppent - hol suhan?
Ma rekedt holló károg, gyászmadár.

Okos vagy, én meg ostoba.
Élő vagy, én meg kővé dermedek.
Ó, idők asszony-jajszava:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Asszonypanasz, könny záporoz,
és vérbe, könnybe fullad, ami fáj.
Nem édes dajka, de gonosz
szörny a szerelem. Irgalmat ne várj!

Elviszi imbolygó hajó,
fehér út rántja messze kedvesed.
S jajong az egész földgolyó:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Tegnap rajongó, féktelen
szavadból rám Kelet dicsfénye hullt.
Kezed ma szétnyílt - életem
belőle, mint rozsdás kopejka, elgurult...

Gyermekgyilkosként, egymagam
várom, sötéten az itéletet.
A kárhozatból sír szavam:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Faggatom ágyam, asztalom:
"Jaj, mért kell tűrnöm ennyi bánatot?"
"Csókolt, kihűlt, más van soron -
felelik -, ez a rendje, elhagyott."

Lángba mártottad életem,
s most jégbe dermedt pusztába veted.
Te - ezt vétetted ellenem!
Szerelmem, én - mit vétettem neked?

Mindent tudok. Te is tudod:
látó vagyok már, rég nem szeretőd.
A szerelem már megfutott,
hátrálva a halál-kertész előtt.

Lehull úgyis - ne rázd a fát! -
az alma, ha a perc elérkezett.
Felejtsd, felejtsd el, hogyha fájt,
szerelmem, amit vétettem neked!

Maja Boriszova:

AJTÓT SE CSAPVA

Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán a törött kapcsolóval babrál,
újságot böngész a reggeli mellett,
latolgatja a vasárnapi meccset,
aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
És aztán... minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközépen,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a családi szappan...
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
nem érti.Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje...
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...
Ő ment el, rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Tóth Árpád:

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanúl,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Óh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Szíriusz van tőlem távolabb,
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Óh, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Óh, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

József Attila:

Mama

Mother

For a week now, again and again,
Thoughts of my mother have racked my brain.
Gripping a basket of washing fast,
On, and up to the attic she passed.

And I was frank and released my feeling
In stamps and yells to bring down the ceiling.
Let someone else have the bulging jackets,
Let her take me with her up to the attic.

She just, giving me no look or thrashing,
Went on, and in silence spread out the washing,
And the kneaded clothes, rustling brightly,
Were twisting and billowing up lightly.

I should not have cried but it's too late for this.
Now I can see what a giant she is.
Across the sky her grey hair flickers through;
In the sky's waters she is dissolving blue.

Translated by Vernon Watkins

(1934)

Dsida Jenő:

Kalendárium szonettekben

JÚNIUS
Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hõség.
A termõ kor jön: érés, felelõsség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bõség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengõ, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messzirõl. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

Tóth Árpád:

A PALACE-BAN...
1925. október
.........................................
Hát újra itt. Őszi hegyek közt,
Újra rosszkedvűn betegen,
Köhécselni a többiek közt,
Míg szél üvölt a szirteken.
Akik szeretnek, messze vannak,
Akit szeretek, messze van,
- És jaj, tán minden veszve van -
Mondogatom tompán magamnak,
Míg hallgatom: a rengetegnek
Fenyőbordái hogy recsegnek,
Mert ölelgeti óriás
Karjaival az Elmulás.
.........................................
Elnyújtózom a fekvőszéken,
Akárcsak egy kezdő halott,
S nézem az októberi égen
A két korai csillagot:
Balról arany lángok riadnak,
Fenséggel gyúl ki Jupiter,
Míg jobbról bájjal tűzi fel
Ametiszt-fátyolát Nyugatnak
Vénusz, az éteri hetéra...
Ó, boldog planéták! mit ér a
Földi ember csöpp élete,
Amelynek rossz kín a fele?
.........................................
Akartam lenni csillag én is,
A Végtelenség gyermeke,
Valaki, aki szárny is, fény is,
Örök szépségek hírnöke -
De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,
Kinek már mindenekfelett
Csak „hő”-i és „kiló”-i vannak,
S ki csak csomó rút vegyi bomlás?
Jaj!... sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen...
Az istenit!... jaj, istenem!...
.........................................
De szól a gong. A vacsorára
- Legfőbb szertartás itt - gyerünk!
Illatszert kenek koponyámra,
Rendben a nyakkendő, az üng?
Feszülten ül ki-ki helyére,
A Vigaszt lessük... s torz, derűs
Shimmybe kezd egy hegedűs;
Dekadens és szőke fejére
A hölgyek gyúlt mosolyt dobálnak;
A nagy terem zajos lokálnak
Fonák és fájó párja lesz:
Az esti lázak bárja ez!
.........................................
Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,
Csak kínom szebbre fesse át -
Imádságot vagy vad kalandot,
Egy angyalt vagy egy bestiát!
Vagy csak annyit, hogy míg a liften
Szép asszonyok szállnak velem,
Eldadoghassam hirtelen:
...Kérem... én... most... meghalok itten...
Legyenek jók... isten nevében...
Simítsák meg az arcom szépen...
Anyásan... lágyan... ha lehet...
S tiszteltetem az életet...
.........................................

Fodor Ákos:

SZÉP, "te, milyen szép"

"kezek mozdulnak
és indulnak és lelnek
egy másik kezet"

"maguktól mennek
mint gyökerek a földben
a maguk útján"

"jó nékik együtt"
– szavaiddal ölellek,
Drága-Szép Ernő.

Petőfi Sándor:

KI A SZABADBA!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ővele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
Amelyben űlnek ifju ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek... hallgatván
A primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem...
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.

Eperjes, 1845. április

Illyés Gyula:

SZÁRNYAK

Madarak, madarak, madarak, madarak,
ha több vagyok mint test: lelkem a csicsergetésetek!

Hajnalodik már; dalolva jöttem a réteken át haza,
szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, a simogatás, szárny volt kedvesem keze.

Szárny volt a dal, szárny a kilincs, vigan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára

a fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok szines gomolya szállt az ég felé.

Oly ragyogó, győztes volt a rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent
Sikosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.

Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyútűz!
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!

Hej, micsoda tömjéntartó szívem! - villant félálomban nézvén e szép szárnyalást,
a szöllő lelke ez, a szöllőhegyeké, álmaim kékes lebbenése, égi

Vizcsobogás e zaj! - Miért siratni hát a múló ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

Babits Mihály:

PÁRIS

Fantázia

Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Messze szőke Szajna mellett feketül egy híres város,
nappal ugyan feketül, de este mint az ég sugáros,
nappal gyászruhában ül, de éjjel fényruhában táncol,
míg a rendőr, szürke Hajnal, felhős homlokot nem ráncol
s rá nem süt zord őrlámpája mely sok titkos bűnt leleplez
akkor, tettenért, leguggol, akkor kissé csendesebb lesz,
de mint elfeledt csatornán rothadó test illó kénje,
csak az enyhe éjet várja, hogy kitörjön újra fénye.
Ott a nép mely nyüzsög az utcán, eleven, könnyelmü tábor
ott valami leng a légben régi tengerek savából;
ott az emberek szemében nem mereng öröklött átok,
s ázsiai lusta bú nem köt vergődő unokákat.
Ott, ha városzajon átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár, fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk kedv és gyanta.
Homlokukat ott a házak messzebb merik tolni égnek,
ott sok ódon palotái állnak ősi dícsőségnek.
Ott sok új házon nem álmodt új vonal, szeszélyes hajlás
ott perelnek, rakva kőből, új öröm és régi vallás.
Ott az ó királyok vára nyitva minden közseregnek,
benne sok kincs: drága míve régi híres mestereknek;
ott a gót regényes egyház csonka csúcsa, gazdag hornya,
igazán regébe illik ott a híres Eiffel-tornya.
Régi vár, melyről dícsvágyó serdülőben álmok kelnek,
tündérváros melyről tágult szemmel hall mesét a gyermek.
Ez ama hajó, mely indul zátonyokkal tölt távolra:
nyúl fölötte kéményárboc, leng fölötte füstvitorla.
Ez ama fészek, amelyből költ a röpte némely sasnak
és neveknek, miket hallva ifjú becsvágy száll magasnak.
Ez a nagy boly melyet rakott sok hangyánál-hangyább hangya
ez a malom, melyről álmod a mezőn aszó kalangya.
S ez ama szőlőkert, melyben aszott anyja annyi bornak,
melytől egy világrész annyi nemzedéke dőlt mámornak.
Ez a drága trágya dombja, melynek nemes erjedése
elég, hogy egy kontinensnek talaját átássa-vésse.
Ez ama kas, melybe méhként száll a legkülönbek vágya,
ez a távol rothadó test, ez a fínom illat ágya,
mely a méla magyarföldi róna tétlen emberének
éber orrlyikát zavarja, távol hangszer, illatméreg.
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Babylon, ha erre volna, nemde bomlott cimbalomként
lenne hangolt lelked, annak hallva zenéjét koronként?
Babylon ha erre volna, azt hiszed hogy illatától
tétlen ideged hárfája nem rezegne meg magától
s súlyos álmok iszapával bús lelked nem lenne sáros? --
Messze szőke Szajna partján feketül egy híres város...

Radnóti Miklós:

PAPÍRSZELETEK (részlet)

KIS NYELVTAN

Én én vagyok magamnak
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

1943. március 12.

TÉL

Hóbafagyott levelet
kaparász dideregve a szellő.
Duzzadt, mint tele zsák:
hóval telik újra a felhő.
Nincsen csillag, a fák
feketéllő törzse hatalmas.
Megfagy az őz nyoma is.
Készül le a völgybe a farkas

1944. február 4.

HASONLAT

Fázol? Olyan vagy, mint
hóval teli bokron az árva madárfütty.

MESE

Csöndesen alszik a hegy
kicsi barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat elébe.

ÉJTSZAKA

Fekszik a test, de a sok
lebegő árny áll a falaknál.
Jár a zsebóra, mereng
a pohár víz, hallgat a naptár.

1944. március

ERDŐ

A lomb között arany kard,
napfény zuhant át,
megsebzett egy fatörzset
s az halkan sírni kezdett
aranylófényű gyantát.

1944.

Benjámin László:

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a massziv végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.