Ady Endre:

BOLDOG ÚJ ÉVET

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Juhász Gyula:

KARÁCSONYI ÉNEK

Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek
S üvöltenek vad emberek.

Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol
És annyi viskó bús, sötét.

Jó pásztorok és bölcs királyok:
Sok farkas és holló kóvályog
S nem látjuk azt a csillagot!

Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel
S mikor lesz béke és derű?

Rónay György:

JELENLÉT

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok bámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.

Ady Endre:

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Emily Dickinson:

ÓLOM-SZITÁN SZITÁL...

Ólom-szitán szitál,
Erdőket púderez.
Az út redőit márvány
Vattával tölti meg.

A hegynek és a síknak
Egyforma arcot ad,
Kelettől újra keletig
Töretlen homlokot.

A kerítésig ér,
Beburkol rácsokat,
Amíg prémbe süllyednek el -
Mennyei fátylat oszt.

Csak csonk és rönk és szár
A nyár üres tere,
Csak ők tudják, hol volt szüret,
Különben nincsen jele.

A cölöpök csuklóján
Királynői fodor;
Művészei kísértet-hadát
Szétfújja. Nincs sehol.

(Fordította:Károlyi Amy)

Tóthárpád Ferenc:

HŰSÉGED

A hűséged enyém.
Vakon bízom benned.
Hiszem azt, hogy mindig
tudod, mit kell tenned.

A hűséged enyém.
Meghalnék teérted.
„Jóban, rosszban, veled...”
– te is azt ígérted.

A hűséged enyém,
s tiéd a hűségem.
Minden földi kincsem
hűségre cserélem.

Örökké s egy napig
tápláljon a remény.
Nem riaszt meg semmi,
ha hűséged enyém.

Kormos István:

TÉL KÖZELEDTÉN

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Rónay György:

SZERDA ESTE

Szerda este Szabó Jánosék ajtaján
koldus képében zörgetett az Isten
s kért egy falásnyi kenyeret a kenyerükből.

De Szabó János ideges volt és rákiáltott:
„Hord el innét magad te csavargó!”

Hanem az asszony megszánta az öreget,
s kiszólt a küszöbön:
„Várjon csak, jó ember,
maradt tegnap délről egy tálka levesem,
megmelegítem, ha megissza.”

Az öreg leült a küszöbre,
megvárta, míg a leves megmelegszik,
aztán fogta a tányért és kihörpölte az egészet.

Azzal fölállt és elköszönt.

Odabent közben Szabó János
leakasztott a szekrényből egy viseltes kabátot.
„Ezt – mondta az asszonynak – neki adnám.”
Az asszony vállat vont.
Az ember topogott egy ideig,
aztán mégis kiment,
hogy a koldusnak adja a kabátot.
De az Isten akkor már messze járt,
s lassan eltűnt a jegenyék közt.

Rónay György:

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.

Petőfi Sándor:

AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február

Leszek Kolakowski:

GYŰLÖLETBEN ÉLNI, - HALÁLBAN ÉLNI...

Soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben nincs joga gyűlölni.
Az igazság, abban a pillanatban igazságtalansággá válik, mihelyt a gyűlölet segítségével kívánják megvédeni, vagy ami ugyanazt jelenti: önmegsemmisítés a gyűlöletet az igazság szolgálatába állítani.
A gyűlölet tönkreteszi, erkölcsileg védtelenné teszi az egyént a külső erőkkel szemben. A gyűlölet az egyén erkölcsi megsemmisítését, öngyilkosságát jelenti, s még a szolidaritás gyökerét is kitépi a gyűlölködőből. A kifejezés: vak gyűlölet - kitűnően mutatja a lényeget. Nem lát mást, csak ezt: gyűlöletet!
A gyűlöletnek pusztán negatív jellege megbénítja az emberek közötti érintkezés normális formáit, elpusztítja a személyiséget, és így kitűnő eszköz arra, hogy az embert szellemileg lefegyverezze.
A gyűlölet mindent felemésztő energiája megöli a bizalmat, az emberi kapcsolatokat, véget vet az egyén integritásának, és ezért lelkileg előbb semmisíti meg magát az egyént, mint állítólagos ellenségét. Ebből kiindulva megállapíthatjuk: gyűlöletben élni annyit jelent, mint halálban élni.

Csorba Győző:

TEVÉKENY ŐSZ

Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.

Vészi Endre:

A HALLGATÁS

Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át

Pozsgay Domonkos:

DOMA VERSE

Egy hörcsög szörpöt szörcsög
és rájönnek a hörcsög görcsök.
Kiöntötte a hörcsög szörpöt
s nem szörcsög többet hörcsög szörpöt.

Kányádi Sándor:

HARMAT A CSILLAGON

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.

Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tűnt el, amint érkezett.

Emily Dickinson:

A LÉLEK SAJÁT TÁRSAT VÁLASZT...

A lélek saját társat választ.
S ajtót betesz.
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg
A kapunál,
Nem mozdul, hogyha császár térdel
Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,
Az volt övé,
Aztán figyelme héját zárta,
Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Emily Dickinson:

MINT BÁNAT, ÉSZREVÉTLENÜL...

Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.

(Fordította: Tábor Eszter)

Emily Dickinson:

TOLLAS KIS JÓSZÁG A "REMÉNY"

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

(Fordította: Tótfalusi István)

József Attila:

(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

Garai Gábor:

SZÁMVETÉS

L. A.-nak

Csak esti séta ez, vagy évek óta
járjuk? Cipőnkön vastagszik a por.
Hová, barátom? Álljunk meg egy szóra:
legjavunkat elhagytuk valahol.

Emlékszel még? Hogy esküdtünk jövőre
és küldetésre; mint tán senki sem!
S már-már – ne szépítsd – függünk a világon,
fületlen pitykék, fölöslegesen.

Úgy indultunk tizennyolc éves fejjel,
hogy holnapután próféták leszünk...
Jaj, nem az bánt, hogy nincs hírünk, hatalmunk,
mégcsak az sem, hogy üres a zsebünk;

de arra szegődtünk, hogy mindenestül
visszhangozzék bennünk e nemzedék. -
Számláld csak össze, mit tettünk azóta,
szedd ki a javát: alig egy marék.

Alig egy marék, ifjúság iszapja
az is: elmerül, minek menteni.
Gyógyíthatják-e férfi-gondjainkat
kamaszkorunk balzsam-emlékei!...

Verd le a port! Addig tart ez a séta
- s szűkül az út, szűkül szemlátomást -
míg megtanuljuk méltón elviselni
a reánkmért egyetlen vallomást,

s hazatalálunk - vándor céhlegények -,
ujjunk hegyében érik a remek.
Túlkevés volna halhatatlanságnak,
hogy szépen voltunk élhetetlenek.

Faller János:

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

Archibald MacLeish:

ARS POETICA

Legyen a vers tapintható
s néma mint egy dió
titok
mint a kéznek régi pénzdarabok
csöndes mint egy kopott szegélyű kő
egy párkányé ahol moha nő -

legyen a vers szótlan
mint a szárnycsapás
legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad
tünékeny, mint ha leoldja
az éjt a fákról, gallyaként a hold
tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött
a lélekből, emlék emlék után, a hold -

legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad

legyen a vers ugyanaz
ne igaz

a minden fájdalmak láncolatára
egy üres kapualj
meg egy cserfa ága
a szerelemre
a meggyűrt füvek
és két fény a tengeren -

ne szóljon a vers
de legyen

(Fordította: Várady Szabolcs)

Hernán Valdés:

III. ZSOLTÁR

A sebzett ember tüskéket növeszt,
mint a rózsa.
Titokba burkolózik,
bezárul, mint egyes virágok,
ha jön az este,
hanem ő mindörökre.

A szíve befelé száll,
az árnyak közt elrejtezik,
és csak a bor s a kedélyes lélek melege
tér vissza olykor.

De ha le nem rombolod
a menedéket, melyet a sötétben
talál az ember,
egyszer örök börtönévé lesz az,
és, akkor, a halála is,
jóvátehetetlen.

(Fordította: Tótfalusi István)

Juhász Gyula:

ALBUMOK

Fekete és ezüstös albumokban
Ma gyermekségem napjait lapoztam,
Szent tavaszom virágait kerestem
Szőke hajakban, nefelejcs szemekben.
Ó évek, mélyek, szépek, messze kékek,
Ó partok, révek, hova már nem érek,
Remények, arcok, harcok és kudarcok,
Miként virág hajt s lankás, néma hantok.

Ó szép királyfi zöld vadászruhában,
(Királyfi voltam én is hajdanában,)
Akit megöltek, aki visszajár még,
(Megölt öröm, szép, bús királyi árnyék.)
Apám, anyám ifjú szerelmi párja,
Mirtusz, mosoly, (egyik már sírba zárva.)
Fekete és ezüstös albumokban
Egy gyermekarc néz rám ma, aki voltam.

Juhász Gyula:

ESTI DAL

A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.

De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.