Arany János:

HÍD-AVATÁS

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"

És kártya perdül, kártya mén;

Bedobta... késő visszavenni:

Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak

Vérgyöngy izzad ki homlokán.

Tét elveszett!... ő vándorútnak

- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,

Még rajta zászlók lengenek:

Ma szentelé föl a komoly hit,

S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros

Kapcsát ereszték mesteri;

Éjfélt is a négy parti város

Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,

Ki véknyan üt, ki vastagon,

S ő néz a visszás csillagokba:

Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,

S körülforog kiváncsian;

Majd az egész termet kiválik

S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"

Fehérben ifju és leány

Ölelkezik s a hídon van már:

"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson

Van a sor: bátran, öregem!" -

"Ha megszökött minden adósom:

Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán

A harmadik, a negyedik:

"Én a quaternót elszalasztám!"

"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,

Amint letűnnek, itt vagy ott.

Jön egy fiú: "Én most tanúlám

Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Lassan a hídra vánszorog:

"Hordozta ez, míg birta vállal,

A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -

Egy úri nő lomhán kikel:

"Ah, kínos élet: reggel, estve

Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza

Csörtet fel és vigyorgva mond:

"Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába

Hátul röhögve ott terem

S ketten repűlnek a Dunába:

"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik

S élvezni többé nem tudom! -"

"Én hű valék a kézfogásig

S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:

Menj hát elül, sötét golyó!" --

"Én a szemérmet félrehagytam,

És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,

Cikázva, némán ugranak,

Mint röpke hal a tengerekben;

Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,

Lenn táncol órjás buborék;

Félkörben az öngyilkos tábor

Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,

Elméje bódult, szeme vak;

De, amint sűrübbé, sűrübbé

Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -

Széttörni e varázsgyürüt

Nincsen hatalma földi karnak. -

Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

(1877 aug. 22)