Juhász Gyula:

BETLEHEMES ÉNEK

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó,

Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény
S az istállóban várt födél reájuk.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

Áprily Lajos:

TÉLI TANÁCS MAGAMNAK

A tél múlását mért sietteted?
Amúgy is gyorsfutó az életed.
A zord fagyot, ha kínoz is, maraszd,
s ne bánd, ha később érsz - ha érsz - tavaszt.

Áprily Lajos:

TÉL

Mínusz 6 fok. Orozva jött s korán.
A tarajosra cifrázott sarat
megedzi a fások keréknyomán.
Deres-fehér a puszta hangyaboly.
A völgy ezer hangjából egy maradt:
az ú,
a sziklafalban fenn van egy odú,
abból kiált egy társtalan bagoly.
Okarina-hang, mély és szomorú.

Komáromi János:

MINTHA

mintha Te már jöttél
volna felém számtalanszor
nappalaim fátyolos
álomszőnyegén

néztél már rám
de mindig másra néztem én

álmaim kergettem
és Te is csalóka
visszfények után
kutattál

nem láttalak meg
és Te sem láthattál

elporladt sóhajaim
a szél sodorta
tétova, könnyed mosolyú
lépteid elé

engem bánataim vezettek
elhagyott utaid felé

vágyaid maradtak
a porban utánad
s mint érzékin simogató
fátylak lebegtek

megtaláltam őket én
és azóta követlek

Dsida Jenő:

SIETNI KELLETT

Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De, mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek, és mindnyájan
sietünk, és nem tudtam megállni.
Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
nála voltak, hátára akasztva csüngött
kicsi fekete hintalovam, melyen
valaha vészes csatákba nyargaltam az
esteledő gyermekszobából s nyakában most
is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
finoman, messziről, mint az édes anyám
hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
kellett és nem tudtam megállni.
Az öreg megfordult, álldogált az úton,
orrát vörösre csípte a hideg,
szintelen szeméből könny szivárgott,
s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
vidáman integetett utánam.

Szabó T. Anna:

HÓPIHE

December van, ünnep-hónap:
itt az ideje a hónak!
Pár pihe is elég lenne,
ide hullna tenyerembe.

Rövid a fény, gyorsan halad,
későn kel fel reggel a nap,
paplanomba gömbölyödök,
szuszmorászni, mint a sünök,

burkolózni jó melegbe,
fütyülni a fergetegre,
akarva vagy nem akarva
jót aludni betakarva.

Úgy vágyódom csupa jóra,
mint a mező puha hóra –
vár, mintha a napra várna,
paplan alatt lágy az álma.

Szabó Lőrinc:

KÖNYVEK OTTHON

Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb
fióknyi volt, majd az asztalra nőtt,
szétáradt s polcokra kérezkedett.
Könyvre költöttem minden pénzemet,
óraadások és legációk
jövedelmét, s mit a vasút adott
év végén a bizonyítványomért,
a két-két aranyat. Szívemben élt,
ami tetszett, mégis jó volt magam
mellett tudnom, látnom minduntalan
a sok nagyszerűséget, ami az
agyam építgette, a sugaras,
nagy, belső birodalmat, amelyet
hazámmá tettem: a szellemeket,
akikkel barátkoztam: ővelük
födtem-édesítettem a keserűt,
a rossz ruhát s a fölényes nyomort,
hogy divatos nyakkendőm sose volt.

Kányádi Sándor:

LAPULNAK A LEHULLT LOMBOK

Sem a napot, sem a holdat
nem látjuk már napok óta,
habarcsával a szürkeség
a kék eget bevakolta.

Sehol egy tenyérnyi kékség,
bár egy vékony repedésnyi;
nincs a feketerigónak,
nincsen kedve fütyörészni.

Csak csetteget ágról ágra,
hírleli: vége az ősznek,
lapulnak a lehullt lombok,
fáradtak, nem kergetőznek.

Lombok helyett fönn a fákon
csupa sötét varjú-kár van.
S elkezd a hó hulldogálni,
mint a tavaly ilyentájban.

Szabó Lőrinc:

MERT SEHOL SE VAGY

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ,
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szivembe szived,
de percenkint ujra elvesztelek:
csillagokig nyílik szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit álom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Nemes Nagy Ágnes:

NOVEMBER

Mint langyos emlék, úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
az év emlékszik. Téveteg
tollakkal hull a szürkület.

S mint akit a szerelem elhágy,
de vele még a szerelem-vágy,
úgy áll a fa a dombtetőn.
lombtalanul, de reszketőn.

Kovács-tűz lobban a barakkban,
kint egy ló méláz, takaratlan,
reásuhint oldalt a fény,
parázslik a szőke sörény.

Áprily Lajos:

FŰMAGOT VETETTEM

A vád:
Hogy elhenyélted ezt a szép napot!

A védelem:
Nem teljesen: vetettem fűmagot,
pár szép nap és a sűrű mag kikel,
eső belőle pázsitot nevel,
árnyékot vetnek rá a kerti fák,
jönnek hűsét kívánó unokák,
terítenek a gyepre szőnyeget,
elfekszenek a szőnyegen hanyatt,
foszolva-lengő felhőcskék alatt,
s nézik a mesemondó, mély eget.

W. Shakespeare:

XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
    vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
    sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Juhász Gyula:

EMLÉK

Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

Juhász Gyula:

ELMENŐBEN

Tán bánatom a felleg
És sóhajom a szél?
Ők messze délre keltek,
Ittmaradtam én.

Tán mosolyom a rózsa
És gyönyöröm a láng?
Hervadva, ellobogva
Néznek vissza rám.

Felhőn túl, szelek ágyán,
Hol örök rózsa nyit
És örök fény a párnánk,
Várnak valakit...

Juhász Gyula:

EMLÉK

A régi balkon még rám néz sötéten,
De nyári éjen
Már nem ragyog rám csillaga szemednek,
Ha alatta merengek.

A régi rózsa még fonnyadva ott van
A bús lapokban
És csókolják még régi nyári versek
S én még mindig szeretlek.

De nem járok már éjfélen a parkon
S a régi parton
Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

Áprily Lajos:

Költöző madár

Ázott mezőkről száll az őszi szag.
Hol jársz te már, gyönyörű gyurgyalag?
Lobogva kéklő déli ég alatt
arany sugár villantja tolladat.


A hűségesek

Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el,
nem mond búcsút a nyár felhőivel.
Ha hóviharral ránkszakad telünk,
a völgyben itt borzonganak velünk.

Tóth Árpád:

ARANY FELHŐ

Arany felhő az égen,
Hova száll, hova száll?
Fekszem az esti réten,
A fűvön, a setéten,
Hallgat a táj.

Arany felhő az égen
Tova száll, tova száll,
Egy szív az esti réten,
A fűvön, a setéten,
Hallgatva fáj.

Tóth Árpád:

AUGUSZTUSI ÉG ALATT

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Kosztolányi Dezső:

ZÁSZLÓ

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.

Kosztolányi Dezső:

ÉNEK A FIATALOKRÓL

Ámulnak ők és fölnevetnek,
előre néznek, hátra néznek,
és visszafordulnak tünődve,
mert még nem értik az egészet.
Mostan lepődnek meg először,
magasba vont, sovár szemölddel,
föl-föltekintenek az égre,
ahol a hold tányérja zöldel
és a nap vöröslik a zeníten
és csillagok szelíden ülnek,
szemükben eleven görögtűz,
hétköznapon is örök ünnep.
Úgy járnak itt e gyatra földön,
melyen csupán por és kopás van,
úgy járnak itt e vén világon,
mint egy frissen-festett lakásban.
Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak,
mikor eszed már unva fontol,
csodát remélnek egy levéltől,
egy hírtől és egy telefontól.
Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség.

Tóth Árpád:

VASÁRNAP

Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?

És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok...

De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
        - Ki a körútra szaporán,
        Ki! a vasárnapi zsivajba!
        Itt benn valami fojtogat,
        Félek magamba...

Szeitz János:

IDÉZŐ

Hátralevő
Életemben
Tőled távol
Veled élek.

Gondterelő
Nappalokban
Útjaidra
Elkísérlek.

Múltidéző
Csöndes álmok
Éjszakánként
Megidéznek.

Árnyékok közt
Bandukolva
Volt élőknek
Elmeséllek.

Ady Endre:

AZ UTCA ÉNEKE

A szalonoké parfümös rege,
Szilaj és új az utca éneke.

A régi dal: mithosz és diadal,
Véres és bús ének a fiatal.

A szalonokban a könny is hamis,
Az utcán hű az őrült kacaj is.

Amit felbecsül szentre a szalon,
Az az utcán rongy kóta, kusza lom.

Csinált sírások, ravasz kacajok,
Az utca bátran derül és sajog.

A szalon-ének beteg kedv-vidék,
Az utca bátran löki ki szivét.

Ott siratják a mult isteneket,
Itt nekik már rég beesteledett.

Ott tanult, pompás, fölséges karok,
Itt együgyű, de viharos dalok.

Holnap tán égi dal lesz a rege,
De föld-robaj az utca éneke.

Henri Michaux:

TÁJAK

Tájak, békések és kietlenek,
inkább az élet útjának tájai, mint a Föld
    felszinének,
tájai az Időnek, mely lassan, csaknem
    mozdulatlanul s olykor szinte visszafelé
    folydogál.
Rongyok és kitépett idegek tájai.
Tájak, melyek betakarják a sebeket, az acélt,
    a lármát, a rosszat, a kort, a kötelet a nyakon,
    a mozgósítást.
Tájak, amelyek eltörlik a sikolyokat.
Tájak, akár a takaró, amit fülünkre húzunk.

(Fordította: Somlyó György)

Francia népköltés

EGY TISZTA FORRÁS MELLETT

Egy tiszta forrás mellett leültem csendesen.
Oly tiszta volt, megmostam lábam s a két kezem.
    Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

Egy tölgyfa levelével töröltem meg magam,
a legmagasabb ágon cinke szólt hangosan.
    Régen ég a szíved értem, soha nem feledlek el.

Egy másik tölgyfaágon zengett a csalogány,
csak szólj, te kis madárka, ha a szíved vidám.
    Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

(Fordította: Devecseri Gábor)

Jevgenyij Vinokurov:

VADHATTYÚCSAPAT

Nem ment sehogy! Majdnem sírtam dühömben:
nem sikerült a számtanfeladat.
A szövegével volt a baj különben,
úgy szólt, hogy:
"Szállt egy vadhattyúcsapat..."

És kezdtem újra csak, nekibúsultan,
szorzást, osztást...nem mentem semmire.
De amint égő szememet behunytam,
láttam:
ott szállanak, szállanak messzire...

Szállnak, tömött felhők közt messze húzva:
szárnyukon hamvad el az alkonyat.
Hosszú nyakát vezérük hátranyújtja,
szólogatja az elmaradtakat.

Leszállnak inni a kis tavak vizére,
aztán a sereg újra szárnyra kap,
az első-röptű gyengéket segítve,
győzelmesen suhogva szállanak.

Úsznak, szárnyuk az ég-ereszt súrolja,
rokonuk felhő, havas hegytető...

De szép, de szép! Ugyan ki hitte volna,
hogy számtankönyvből röppentek elő?

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Guillaume Apollinaire:

BÚCSÚ

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

(Fordította: Vas István)

Weöres Sándor:

ÖREGEK

Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban –
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízűen –
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.”

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni...”

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata –
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

„No gyere, tedd le.”

Emily Dickinson:

ÉN SENKI VAGYOK! TE KI VAGY?

Én senki vagyok! Te ki vagy?
Te is tán senki vagy?
Akkor éppen egy pár vagyunk.
Ne mondd, mert elhírlik - tudod.

A "valaki"-ság sanyarú!
Száz júniuson át
Neved vartyogni békamód,
Hogy csodáljon a láp!

(Fordította: Károlyi Amy)

Balassi Bálint:

ÁLDOTT SZÉP PÜNKÖSDNEK GYÖNYÖRŰ IDEJE...

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Áprily Lajos:

RIGÓ

A zápor gyér esővé csendesül,
mélykék az égbolt, mint az indigó.
A barkás fűzön ázott tollal ül
egy hallgató rigó.
A fény a fellegen most rést talál,
páráll a csapzott völgy a sugarakban.
A rigó rebben s a facsúcsra száll,
vizes szárnytolla kőszén-feketén
ragyog a napban.

Tóthárpád Ferenc:

AZ ESŐ ÉS A FELHŐGYEREK

Rosszalkodik, könnye pereg,
hisztizik egy felhőgyerek.
Nem sírhatott jó ideje,
attól fájhat kicsi feje.

Ölbe kapja édesanyja,
égzengéssel vigasztalja.
Esőfelhők tornyosulnak,
hegyek fölé felvonulnak.

Szétröppennek vad villámok,
s vízzel telik meg az árok.
Boldog most a felhőgyerek,
esőcseppek közt hempereg.

Jékely Zoltán:

HINTA-DAL

Csak még egyszer, egyetlen napra bár,
De mindenestül, ami velejár:
            A végtelenség lányhaj-illatával,
            A láthatatlan lélekbeli szárnnyal,
És belenyúlva álmaimba –
Jöjj vissza, régi kerti hinta!

S fejem fölött az a diófa ág,
Amelyen ring e kis tündér-világ,
            S két ölnyi tér közt végtelenbe lenget…
            Madár-élménye földi életemnek,
Időtlen órán zengő, fényes inga –
Jöjj vissza, régi kerti hinta!

Zelk Zoltán:

GESZTENYE

Gyermekjátéknak nőtt gyümölcs,
kavicsa őszi fának,
lehull, koppan a gesztenye –
sosem leszek oly fáradt,

sosem leszek olyan öreg,
hogy ne hajoljak én le
gyepre, avarra – mindig az
emlékezés vizére.

Lehajlok érte. Fölveszem.
Elhajítom és látom,
ott száll, süvít már az egen,
túl minden planétákon,

túl minden csillagrendszeren,
hogy odaérjen végre,
mi csillagoknál távolibb,
gyermekkorom egére!

Áprily Lajos:

JÖSSZ, IFJU ZÖLD...

Jössz, ifju zöld,
hogy öreg szemem újra üdvözöld.

Duzzadsz, patak,
hogy - völgy zenéje - hallgathassalak.

Jössz, langyos est,
hogy fáradt testem ágyamhoz vezesd.

Jössz, régi gond,
hogy únt litániád fülembe zsongd.

Jössz, éber éj,
hogy rég elmúlt kedvesekről beszélj,

kiket a zöld
sírjaikon sarjadva üdvözölt.

Szabó Lőrinc:

A FÁKHOZ, A KÖLTŐKHÖZ

Hosszú tél, munka, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák:
teraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, - játszom
örvénylő leveleivel.

Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss húsát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szívembe fut át:
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hűsébe
temetem égő arcomat.

De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.

Fák, költők emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak felragyog.

S mikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

Radnóti Miklós:

MÁJUS

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

Katona József:

BÁNK BÁN (részlet)

TIBORC
                        Ő cifra és márványos házakat
            Épittet; és mi - csaknem megfagyunk
            Kunyhónk sövényfalai közt -

BÁNK
                        Átkozott!

TIBORC
                        Ő csorda számra tartja gyűlevész
            Szolgáit! éppenséggel mintha minden
            Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
            Meránit, olykor azt hinné az ember,
            Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
            Van véve a léhűtőktől, s mi egy
            Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
            Ő táncmulatságokat ád szűntelen,
            Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy
            Keresztelője volna: és nekünk
            Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az
            Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
            A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
            A jó merániak legszebb lovon
            Ficánkolódnak - tegnap egy kesej,
            Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
            Feleség- és porontyainkat kell befogni,
            Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
            Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
            Úgy, mintha mindenik tagocska bennek
            Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
            Kéményeinkről elpusztúlnak a
            Gólyák, mivel magunk emésztjük el
            A hulladékot is. Szép földeinkből
            Vadászni berkeket csinálnak, a-
            Hová nekünk belépni nem szabad.
            S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
            Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
            Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
            És aki száz meg százezert rabol,
            Bírája lészen annak, akit a
            Szükség garast rabolni kényszerített.

BÁNK
                        Hogy úgy van!

TIBORC
                        Ők monostort, templomot
            Építenek, hol úgy sípolnak, úgy
            Megzengenek, hogy a zarándokok
            Táncolni kénytelenek a sáros útcán;
            Nekünk pedig nincs egy jó köntösünk,
            Melyben magát az ember egy becses
            Védszent előtt mutathatná meg a
            Templomban.

BÁNK
                        Oh, buzogj vér! csak buzogj!

TIBORC
                        Hahogy panaszkodni akarunk, előbb
            Meg kell tanulnunk írni; mert az ily
            Szegény paraszt az úr elébe nem
            Mehet be többé - úgy rendelte Béla
            Király, s merániak hasznát veszik -
            Hisz' öszvekarmolázná a szegénynek
            Patkója a szép síma padlatot!
            S ha tán utolsó fillérünkre egy
            Törvénytudó felírja a panaszt:
            Ki írja fel keserves könnyeinket,
            Hogy jó királyunk megláthassa azt. - -

BÁNK
                        Te Isten!

TIBORC
                        El kellene pirúlniok,

   Midőn ezüst-arannyal varrt övek
   Verődnek a lábszáraikra, mert
   Véres verejtékünk gyümölcse az.
   Lelkemre mondom, egy halotti fátyolt
   Kötnének inkább a hasokra, - leg-
   Alább csak úgy külsőkép is mutatnák
   A gyászt azon szegény nyomorúltakért
   Kiket kiállhatatlan sajtolásaikkal
   A sírba döntenek -

Gérard de Nerval:

ÁPRILIS

Megjött a szép idő, a porban
fény leng s a ház falára lobban,
az alkony hosszan ég ma már;
s nem zöldell semmi még, a fákon
a nap kis rőt visszfénye táncol,
s az ág sötét fenn és kopár!

Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esős napok varázsakép,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa nedvesen ragyogva,
ha fényes vízből partra lép.

(Fordította: Radnóti Miklós)

Áprily Lajos:

KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

Komáromi János:

SZELLŐ ÉS SZÉL

A szellőt figyeltem... 

 

pajkosan futott végig a kerten
megérintett minden virágot,
minden szirom selyméből
színeket szívott magába
és vitte, vitte nevetve...

fiatal még... gondoltam...

és a szél jutott eszembe... 

 

Garai Gábor:

ORPHEUSZ ÁTVÁLTOZÁSAI
(részlet)

Mindig téged kerestelek,
ne szólj, némán is értelek.
Már minden ízed ismerem,
maradj velem, maradj velem.
Együtt ha járunk, - röpülünk,
s álomba ringat gyönyörünk;
ha együtt hálunk és kelünk,
még a halál sem bír velünk...

Dsida Jenő:

CSÖNDES MINDEN

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.

Szép Ernő:

A PESTI HÁZ

A pesti házban, pesti házban
Kinyitják reggel ötkor a kaput,
Jön tej, meg ujság, zsömlye, posta
És nyolcra a gázszámla is befut.
A ház álmából észretért,
Jönnek húszféle részletért.
A telefon cseng még ahol van,
Pokrócot ütnek, melybe por van,
Ajtót csapdosnak, hűhó, csupa láz
A vedlett, fáradt pesti ház, a pesti ház.

A pesti házból, pesti házból
Az iskolába üget a gyerek,
Az OTI-ba lohol az orvos,
Markó-utcába ügyvédemberek.
Állástalan fiatalúr
Hová, nem tudja, csak vonúl,
S vonúl csarnokba, irodába
S nem tudni hová a csodába
Asszony, leány, fiú meg férfi száz,
Elcsendesül a pesti ház, a pesti ház.

A pesti házra, pesti házra
Az unalom, a bánat ráterül,
A házmester zúg valamerre,
Egy varrógép hadar kegyetlenül.
Egy láb kitartóan sikál
És egy makacs kéz muzsikál,
Csengő, kulcszörgés, nyílik ajtó,
Jön kézbesítő, végrehajtó,
Ez már egyáltalába nem blamázs,
Hozzászokott a pesti ház, a pesti ház.

A pesti házban, pesti házban,
A délutánt, csak Isten látja azt,
Egyik lakásban vak botorkál,
A másikban szépasszony rúzst ragaszt.
Itt egy vad férj széket dobál,
Ott egy kisbaba sírdogál,
Ugat a fokszi és két rádióból
Két jazz vitázik Varsóból, Oslóból,
Mentősziréna... itt állt meg, vigyázz!
Összeszalad a pesti ház, a pesti ház.

A pesti házra, pesti házra
Rácsukják este tízkor a kaput,
Jönnek mozikból, kávéházból,
Találkáról a hitves hazajut.
Sok árnyék, mind rendezkedik,
Eszik, nyujtózik, vetkezik,
Följebb, lejebb a fény kialszik sorba,
S egy kis cseléd, kinek már semmi dolga
A kapuban friss honvéddel cicáz...
Mögöttük halva áll a ház, a pesti ház.

József Attila:

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Kányádi Sándor:

RAJZ RIGÓVAL

Ákombákom
levelek a fákon.
Limb-lomb susogó,
alatta ül nagyapó.
Mellette élete párja,
néznek együtt föl a fára.
Fejük fölött a rigó
azt fütyüli: élni jó.

Andrassew Iván:

CIPŐK A PARTON

Nem ám a Halál,
hanem emberek öltek
jókedvvel, önként.

Faller János:

OKTÓBER

Az égen lusta ívben száll a nap már,
a prés torkából édes must csorog,
a fáradt földet bő korttyal itatják
hideg szelek és zúgó záporok.

Elszállt a nyár. Búcsúzz el most a nyártól,
elszunnyad a völgy, a domb s a rét,
s a csonka cserfa, hű és bölcs barátod:
az ősz teríti rájuk kék ködét.

Nem kóborolhatsz többé mély avarban
a Szár-tetőn, szűk ösvényeken,
gombát kutatva. Most bezár a zápor
s csak szellemed száll el a szeleken.

Hínár virágzik forrásunk vizében
s a partján sás közt sikló surran át,
kunyhónk falán repkény hervad és
az utak mentén vetkőznek már a fák.

Rőt lombokon hűs szellő döngicsél
és rege repül a régi vár alatt.
A dombok ormán bíbor sziklakőből
az ősz hatalmas emlékjelt farag.

Vonulj szobádba, húzódj most magadba,
szűk látóköröd a kert s az almafák,
s ne is bújj ki sivár odúdból, csak ha
szél füttyönget s hajlong a nyírfaág.

Garai Gábor:

NAPKELTE-NAPNYUGTA

-Minek olyan korán kelni, mikor
még lilán tévelyeg az ég alján a nap
így télidőben? - kérdezte az asszony.
- Minek, minek! - felelte Valaki;
sehogyse tudta leírni neki,
milyen az, mikor a téli ködökből
fölbukkan kohó-vörösen a nap,
és az egész nem csak egy pillanat;
hosszabb ez a vad napkelte, mint nyáron:
könnyű felhők úsznak a tűz-határon,
és ez a tűz egyszerre csak belobban,
vörösből sűrű arany lesz valóban,
majd elcsitul, türelmes térbe lép,
azután szilaj déli fényben ég,
de ragyogó sárgán már, nem vörösben,
igen, sárga golyó bolyong a ködben
s a felhők között, és alighogy fent ég,
elsöpri már az alkony-kegyetlenség;
mire fölért, már le is fut szegény,
valóságos elizzó költemény,
s itthagyott fénye – nézd csak – arra lent
a szemhatáron lilásan dereng,
aztán beúszik az égi sötétbe,
mint éjszakánkba nappalaink vétke,
és a fogyó hold ül ki, kicsit félve
az ezüstfenyő didergő hegyére.

Garai Gábor:

A FÖLTÁMADÁS

- Miért mondod, Gábor, hogy eltemették?
- Azért, Dávid, mert egy szikla alá
tették a testet, mit levettek a keresztről...
- A keresztről? Ahol a jobb és bal lator
mellé volt fölszögezve?
                                    - Pontosan;
és a bal lator szidta egyfolytában
őt, szidta, szidta szakadatlanul...
- Ellenben a jobb?
                                    - Sokkal jobb az se volt,
épp csak megkérdte: te vagy a zsidók
királya, sőt az isten fia, te?
- Én vagyok - mondta ő, miközben
ecetet nyalt valami rossz szivacsból.
- S az a jobb lator elhitte neki?
- Elhitte, igen, és ő azt felelte:
bizony mondom néked, még ma te is
énvelem leszel a Paradicsomban!
- Akkor hát miért temették el mégis,
nem paradicsomba - sziklák alá?
- Nehéz ez még neked, kis Dávidom!
- Azért csak mondd!
                                    - Mert isten fia volt,
de embernek született, és az ember
meghal előbb-utóbb, így vagy amúgy,
el kell hát temetni.
                                    - Mégis föltámadt
S te elhiszed?
                                    - Én? Hát, úgy gondolom...
Figyelj csak, egyik legjobb tanítványa,
Tamás is kérte, hadd dugja bele
ujját dárda-verte sebeibe.
S ő megengedte?
                                    - Meg, bizony, bizony,
- Te mit tettél volna az ő helyében'?
- Én csak ember vagyok - nem is tudom.