Dsida Jenő:

REGGELI RAJZ

Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lebeg át lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.

Juhász Gyula:

HAJNALBAN A NAPHOZ

Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova
S csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.

Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.

Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak, lombon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ősi áldozást.

Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkél vackáról ember és barom.
Én most szeretlek és neved e dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!

Juhász Gyula:

TAVASZ EZ IS...

Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...

Juhász Gyula:

TAVASZ ELŐTT

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

Juhász Gyula:

MAGAMHOZ

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
Előled elveszik a kék eget
S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
Szívedből mindent, ami fény, derű,
Ha verkli szól, borús napján a gondnak
S lelkedben eltört minden hegedű.

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
Legyen veled! Emléke annyi napnak,
Mikor belőled csók és vers fakadtak.

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
Fölírva minden, mi szép idelenn
És benned, mint rab él a Végtelen!

József Attila:

TAVASZI ÉNEK

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyílik minden berek
– A vérem játékos gyerek
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
– Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem megyek…
– Rikolts, dalolj szegény torok:
– Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Míg jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! –
S a halál citeráz.

Weöres Sándor :

TAVASZVÁRÓK

Megládd, megint futunk a berken át,
feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.

Weöres Sándor :

Weöres Sándor :

BARANGOLÓK

Gyöngy az idő, vándoroljunk,
nincs szekerünk, bandukoljunk,
lassu folyó ága mellett
járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
száll a világ lepke-szárnyon.

Nemes Nagy Ágnes:

A KERTBEN

Áprily Lajosnak, Jékely Zoltánnak

A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.

Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.

Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.

Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

Robert Burns:

FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay:
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szabó Lőrinc:

IMA A GYERMEKEKÉRT

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

Zágorec-Csuka Judit:

CSÓKJAIM

Az első csók, amelyet adtam, ügyetlen volt és kevés,
A második csók, amelyet kaptam, hazug volt és nehéz,
A harmadik csók, amelyre vágytam, eltűnt és még igéz,
A negyedik csók, édes volt, még bennem él,
Az ötödik csók, még nem jött el, de félelmet sodor felém.

Karinthy Gábor:

Török Sophie:

SZÉP ÖREGSÉG

Nyár van, s én fázom.

Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya.

Gellért Oszkár:

GYÖNGYSZEM

Te jobbról fogod, én balról fogom kézen.
S csak nézed. S csak nézem.
Egy-kettő, egy... Már járni tanul.
Ó mért nem nézhetjük gondtalanul.
Habkönnyű szívvel őt,
Fekete sejtelem mért hogy éget,
Szívünkből jövendő keserűséget
Mért kell ma már kiöntenünk?!
Egy-kettő, egy... S fejünk beleszédül:
Melyik csomókon, kinek a kezébül
Siklik-csúszik ki majd előbb
A mi fölfűzött gyönyörű gyöngyszemünk...

Gellért Oszkár:

FÉLBEMARADT, ÖRÖK VERS

És nincsen könny, ami elsírhatatlan
És nincsen vers, ami megírhatatlan.
Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
Ha elkezdtem, még folytatom talán.

Majd ha a szőlő érik a gerezden,
Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
S nagy ég, a seb még mindig eleven!
Játszam tovább? Most nem ér a nevem.

Ezerkilencszáztizenhat telén,
Kerültek újra e sorok elém.

S csak kóválygok százéves avaron.
Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
A napokat is összezavarom.

Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
Tán ezredek repültek el felettem.
Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

Reményik Sándor:

AVARBAN

Halljátok, hogy zörög? -
Jaj, miben járok itt?
Jaj, miben gázolok?
Millió ember-fáról időtlen idők óta
Lehullott levelekben.
Ez a világ-erdő,
Ezek a történelem tölgyei,
Tövükbe temetkezik a tavasz:
Az én tavaszom, a te tavaszod,
Mindnyájunk zöld-izzású tavasza.
Ni, Hellas fájáról a cserfalomb,
Ni, Róma törzséről a száraz ág,
Napóleon és Dante sudaráról
Egy-egy bíborlevél.

Fakult szerelmek, fonnyadt forradalmak
Zizegve, zúgva kísértenek itt.
Milyen világ!

Szeretném belevetni magamat
Hanyatt a tengermélységű avarba,
És úgy zizegni el együtt vele
Minden bölcsesség útolsó szavát:
Nem érdemes! -
De mit használna az?

Jövőre újra zöld láng csap a fákból
És esztelenül szép lesz a tavasz.

Szilágyi Domokos:

SZEMEDBE NÉZEK

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Rakovszky Zsuzsa:

EGYIRÁNYÚ UTCA

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint buldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Theodor Storm:

TŰNŐDÉS

Valami édes sugalom,
Szép emlék bujkál szívemben;
Hogy honnét támadt, nem tudom,
S hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelőtt
parányi szívben kicsi gondok –
ültünk az erdőszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretők;
a szirt forrása hűsen omlott,
rigó rikkant és elrepült,
szívemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. –
Ha nem lepné a messzi múlt rég,
ha valahogy visszajutnék,
ki tudja! Nem ott vár-e még...

(Rónay György fordítása)

Jékely Zoltán:

HAVAZÁS

Hópihék, kavargó, pillanatnyi
emberi sorsok!
Mondjátok, ki boldog
közületek?
Ki földrehull, reátipornak;
az ereszen-maradt:
elolvad.
Felbukkanunk,
kavargunk jobbra-balra,
aztán fejünk a földrehajtva
visszahull újra ki-ki pornak.

József Attila:

TI JÓK VAGYTOK MINDANNYIAN

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?

Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.

Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

József Attila:

SZÓLT AZ EMBER

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

Tamkó Sirató Károly:

MONDJAM MÉG?

Volt egy dongó,
meg egy légy,
tovább is van,
mondjam még?
- Mondjad!

Volt egy molnár,
meg egy pék,
tovább is van,
mondjam még?
- Mondjad!

Volt egy asztal,
meg egy szék,
tovább is van,
mondjam még?
- Mondjad!

Volt egy kantár,
meg egy fék,
tovább is van,
mondjam még?
- Mondjad!

Ha neked ez
nem elég,
öleld meg a
kemencét!
Bumm!

Varró Dániel:

TÉLI SZONETT

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg.

B. Radó Lili:

ESTI DAL

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

Jékely Zoltán:

PÁRIZS KÍSÉRT

Verses önéletrajz-töredék

Most átadom magam a könnyezésnek,
én, ki eddig úgy ismertem magam,
hogy ura vagyok az emlékezésnek,
a szenvedésre inkább boldogan
tekintek vissza, s mágneses erővel
bánok a boldogságban telt idővel.

Multam hűvös fölégetője voltam,
s talán már holtomig az maradok;
lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
jelenemtől a múlt elragadott,
s az életen úgy bukdácsoltam átal
emlékeim laboratóriumával…

Párizs kisért, az álombeli öt hét,
midőn, húszegynehány éves legény,
megéltem a Montparnasse minden üdvét,
és táncoltam a világ tetején.
Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
nem fájt a távol, s nem vártam a postát.

Esőköpenyemet félvállra vetve
ballagtam a Latin-negyeden át;
s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
várva, hogy egy sarokból tán előlép –
árnya talán az árnyamat követte –
Az lett volna a boldogság, dicsőség!