Kányádi Sándor:

BALLAG MÁR

Ballag már az esztendő,
Vissza-visszanézve,
Nyomában az öccse jő,
Vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
S válláról a terhet
Legényesen leveszi,
Pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
S mikor éjfél eljő,
Férfiasan kezet fog
Múlttal a jövendő.

Kaffka Margit:

VÁNDOR ÉNEK

Amerre járok, nő virág elég: -
Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -
Míg odaérne, elhervadna rég!

Van egy galambom, - a szárnya fehér, -
Azt küldeném el a válaszodér',
Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.

És a szívemben - édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.

Ábrányi Emil:

CREDO.

Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:

Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!

Juhász Gyula:

ÉLETÉRZÉS

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek
S elnézi hosszan rokonát, a holdat.
Az is magányos, mint én, az is éjnek
Éjén tündöklik szelíden s magától
Elsápad, ha jön a zaj és az élet.

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!

Faludy György:

1956. NOVEMBER

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,
                        a lápföld sík és pőre.
Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
                        és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,
                        rumszag árad belőle.
Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,
                        s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
                        mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

                        remények temetője.
Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
                        mikor kiér belőle.

Ellen Niit:

EGY APRÓ DAL

Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.

Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig-szerelemmel.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Faludy György:

A MAGYAR ISKOLA TANÍTÓINAK

Már csak a lehetetlent érdemes megpróbálni.
A tantermeken sorra kísértetek át engem.
Utána beszélgettünk. Én arcomat töröltem,
bár félek, megláttátok, hogy elérzékenyedtem.

A humanisták a holt latint támasztották fel.
Ugyanezt teszitek ti a távol magyar nyelvvel.
Segítsen meg a visszhang titeket, amely minden
gyermek lelkében úgy szól, mint kagylóban a tenger.

De ennél százszor többet taníttok. S éppen azt, mi
másnak az Új Világban olyan nagyon hiányzik.
A Nagy Kanyon nagyon szép, magas a Long Peak orma,
de a kanyon csak kanyon, és hegy csupán a Long Peak.

Ti Budavára képét mutatjátok meg, Pécset,
Isaszeget, Kolozsvárt, Visegrádot, Világost.
Nemcsak hegyek, síkságok. Több annál. Történelmünk
adott reájuk dicsfényt, patinát vagy gyászfátyolt.

Más iskolákból lassan kiseprűzik a múltat.
Jelen van csak. A gyermek kilép a vaksötétbe.
Mátyás király! Rákóczi! Arany! Bartók! Nagy Imre!
Örökmécseknek őket helyezitek köréje.

Hogy önmagát mindenkor perspektívában lássa!
Hogy legyen, mire álljon az éltben! S hogy tudja:
mi a jó s mi a rossz! Az autó, a bőség,
a kényelem meg a rock kevés e földi útra.

Hadd keljen ki a mag! Nincs baj, amíg remélünk!
Csak költeményt tudok küldeni és szerelmet.
Más iskolákban pudvás adatokat közölnek.
Nálatok szombat reggel embereket nevelnek.

Faludy György:

SZŐLŐHEGY, ŐSZ

Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek,
hogy megmaradjon bennetek a kép?
Hálókabátban álló vén színészek
a völgyi út mentén a jegenyék.
Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,
sötét rögök, rézgálic venyigék –
s most add az őszi alkony két színéhez
a bor s a rózsás szőlő egy színét.

Ady Endre:

A GRÓFI SZÉRŰN

Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
»Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?«

»Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.«

»Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd
, Grófi föld ez és magyar.«

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.

Kosztolányi Dezső:

VIGYÁZZ

Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod,
s őrzi.

Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására,
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ,
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.

Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
Adj példát.
Szemvillanás csak, s kész a bűn,
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal,
és összetöri az emlékedet,
téged.

Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.

Kosztolányi Dezső:

ŐSZI REGGELI

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Szergej Jeszenyin:

HUHOG ŐSZIESEN

Huhog ősziesen a bagoly,
belereszket a puszta vidék.
Már lesben az ősz valahol,
nyüvi-fosztja hajam sürüjét.

Szomorúak a kék topolyák,
huhu-hanggal a puszta üzen.
A hold-anya bontja haját,
s fia válla mögött lepihen.

Vacogok majd lombtalanul
sürü csillageső hüvösén.
Dalom elkopik és megavul,
un az ifjú, s elhagy a vén.

Új dalnokot küld a falum,
új dalt terel erre a szél...
Susog ősziesen, szomorúan,
zizeg ősziesen a levél.

(Rab Zszsa fordítása)

Nagy László:

BALATONPARTON

Balatonparton a
nádi világban
megbújtam egyszer
s csuda szépet láttam
bóbitás nádon
nádi veréb fészket
sás bokor alján
kis vízicsibéket.

Vad ruca moccant
topogott a vízre
barna liléit
vízi útra vitte
senki se látta
csak magam csodáltam
ott a víz partján
még sokáig álltam.

Játszott a nádas
széllel és derűvel
s hazaindultam
nádi hegedűvel.

Csukás István:

TAVASZI VERS

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Csukás István:

ESTI DAL

Cirrog a tücsök este,
kinyílnak az estikék.
Ülök tömör ég alatt,
mint a vízben buborék.

Röpködnék a fák fölött,
de az este visszaránt,
mint emléked rám veti
bűvölő szembogarát.

Radnóti Miklós:

HIMNUSZ A BÉKÉRŐL

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

Ady Endre:

ÉLNI, MÍG ÉLÜNK

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Ady Endre:

MEGÁRADT A TISZA

Megáradt a rest, magyar Tisza,
Vize Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.

Ár, szürkeség, víz-gőz, pocsolya
S a nagy magyar Alföld felett
Fészketlenül, kiverve röpdös
Riadt szivekkel egy szép énekű
Madár-sereg.

Sebten kiválik, ím, gőgösen
Egy fény-tollú sármány-madár,
Bús dalba kezd. Lenéz az árra.
Föld int Nyugatról s a sármány-madár
Nyugatra száll.

Zelk Zoltán:

TÉLI FALEVÉL

Itt lengek, ringok még a fán.
Olykor még nap is süt reám.

Ha szél fúj, meg-megremegek
s testvéreim, a levelek

búsan repülnek már tova
és vissza nem térnek soha.

Már itt a tél, már itt a köd
s tán hó szitál a hegy fölött,

de: még az ágon lengek én,
magányosan, mint a remény…

Nemes Nagy Ágnes:

(NE CSUKD BE MÉG VAGY CSUKD BE MÁR...)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Arany János:

ALKALMI VERS

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!