Zelk Zoltán:

NEM TUDSZ TE MEGHALNI

Hiába feküdtél a sinekre, lásd be,
nem tudsz te meghalni. Vak vagonok sora
düböröghet rajtad, s vonatnál dübörgőbb
évek szerelvénye – nem fog rajtad halál.
Megválthatsz egy népet, magad meg nem váltod,
a megváltók sorsa kikelni a sírból.
Te sem rejtőzhetsz hát, hiába vágysz ülni
holt rigók lelkével a semmi nyugalmas,
fuvalom-se-bántja, rezdületlen ágán.
S kínálnád még százszor magad a halálnak,
lenne pusztulásod országos ezerszer,
akkor sem bocsátna el az élő világ.

Hogy is bocsájtnának! Szükség van szavadra.
Arra is, mit szájjal a füleknek mondasz.
Jöjj, lobbantsd hát lángra vitáink parazsát,
fénylő, szép gondjaink ki ne aludjanak
értetlen, vak szavak sivár hamujától.
Jöjj, te Vitatkozó, jöjj, te Magyarázó,
várnak éji szobák, a Költészet gondja.
Lássuk, mily ábrákat vés mutatóujjad
ércnél maradandóbb füstbe-lámpafénybe.
Ne kéresd hát magad. Kelj föl a sinekről,
te széttéphetetlen! S úgy jöjj közénk, haza,
ahogyan éveid azt megkövetelik,
ötven tél derével hetyke bajuszodon.

Igy illesz már közénk… Hát még az ifjakhoz,
kik atyjuknak vallnak, s versed páncéljába,
hűségbe öltözve vágnak az időnek –
hidd el, fölismernék, téli ág alatt is
változtathatatlan, szép kamasz-mosolyod.

Somlyó Zoltán:

GALAMB

A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.

Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.

Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul-ágra röppen.

Utánna néztem... kicsi kék galamb...
És igy lett dél, megszólalt a harang;

messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.

S a fáradt őszben nagyon csendesen
utánna sóhajtottam: kedvesem...

Faller János:

SKIKDAI ALKONYAT

Nézz, nézz a fénybe. Az öböl fölött
fehér fátyolként terül szét a köd,
míg odafönn, a hegyek ormain,
lilára válik már a rózsaszín
s valami káprázatos, szertelen
játékba kezd a fény s az ég velem.

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…

Mert ami most jön: naptalan napok.
Elfeledünk majd fényt, eget, napot,
Mocsok borít el mindent, ami szép,
a rajongást, az ifjúság hitét,
kócsagröptű, tündöklő álmokat,
szép szerelmeket, szelíd vágyakat
- s üres kezekkel, kopár ég alatt
várjuk a számonkérő szavakat,
mikre felelni, s igazolni kell,
hogy életünket hogy herdáltuk el…

Mert hitvány ez a kor. A szellemet
lealjasítják cenkek, stréberek;
buzgólkodnak a sunyi besúgók,
a gyáva talpnyalók, képmutatók,
és glóriával a fejük felett
látod a megdicsőült spicliket.
A förtelem Walpurgis-éje ez:
nincs már köze senkinek, senkihez
s ha akad néha még egy hű barát,
torkára fojtják hitvalló szavát.
Hamis hiteket hirdető papok
szavalják a betanult szózatot;
a rothadás fémjelzi ezt a kort,
kiütközik testén a hullafolt,
a tettre gyáva gyengék serege,
hívő, kinek nincs miben hinnie,
torz szándékok és aljas módszerek,
elvetélt hitek, színlelt kételyek.

Korcs Cézárok s galád hatalmasok
Közt életünk, jaj, mivé változott!

Ez a gerinctelenség százada,
hol az ember embernek farkasa.
Magad maradsz, pompéji katona.

Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid.