Nádasdy Ádám:

A VAKSI SZEMŰ PERSPEKTÍVÁI

Bátorság is kell, nem csak merészség,
hogy másképp láss, hogy lassú izzással
pörköljön meg a mások igazsága.
Mennyi kanyarral érünk el oda,
ahol már régen lennünk kellene! –
gondolod, és a magad egyenes
útját próbálod tartani. De átég
térképeden a szeretet parazsa,
meggörbíti a legegyenesebb
akaratot, jól tartott irányt.
És meglátod, vaksi, elhízott szemű,
a reménytelenség isten-hosszú,
hideg perspektíváit, amiken átég,
átég a szeretet, elrontja ezt is,
az elegáns, hosszú fasorokat.

Varró Dániel:

RANDI

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Áprily Lajos:

ESIK

Csepergés indult, őszi dallamú,
a tükrömben sötét maradt az ég,
a hajnalban sem volt fény, csak hamu,
s künn sírt, egész nap sírt a szürkeség.

Reményik Sándor:

VAGY-VAGY

Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!