A HALÓDÓ NYÁR KRÓNIKÁJA
Fölmagzott petrezselyem-zöldje: a halódó
nyár krónikája illusztrációkkal
Fölösleges fáradni más bizonyítékokért
ez mindenre elég
mert minden benne van:
a kérges szárakban az eltökéltség
a mag-ernyőkben a bizalom
a fáradt levelekben a megértés
a kérges szárakban a kimerültség
a mag-ernyőkben az üresség
a fáradt levelekben a halál
fölösleges fáradni másért
Meg hát a szél is ahogy áterőlködik
az egymásba rogyott növényzeten
segít a szél is: kifordítja a
rejtőzködő pusztulás-foltokat
s többet tud meg az ember mint szeretné
Versek és idézetek, amik valamiért fontosak nekem, vagy egyszerűen csak épp akkor, azon a napon tetszenek.
csütörtök, augusztus 31
Kányádi Sándor:
ŐSZI ELÉGIA
Székely Jánosnak
Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdõ alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
õzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?
Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?
Elfogyott a hold. Riadtan fut az õz,
gyapjasul magánya.
Szûkre húzott szemû éjszaka néz
ridegen a meddõ mogyorókra s a
kikericsek mérgezõ csillagaira.
1963
Székely Jánosnak
Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdõ alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
õzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?
Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?
Elfogyott a hold. Riadtan fut az õz,
gyapjasul magánya.
Szûkre húzott szemû éjszaka néz
ridegen a meddõ mogyorókra s a
kikericsek mérgezõ csillagaira.
1963
Költő, író, (fordító) neve:
Kányádi Sándor
hétfő, augusztus 28
Petőfi Sándor:
EST
A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár.
Mint rom felett
A képzelet.
A városi
Nem élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utcára mén
Leány, legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet rakott;
S mig elterűl
A tűz körűl,
S megszólal a
Bús furulya:
Ökre, lova
Jár tétova,
És harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Odasuhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti boldogok!...
Mért köztetek
Nem lehetek?
Pest, 1844. július-augusztus
A nap lement.
Eljött a csend.
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár.
Mint rom felett
A képzelet.
A városi
Nem élvezi;
Falun keresd:
Mi szép az est.
Utcára mén
Leány, legény,
S dalolni kezd;
Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket
A lomb megett.
A kert alól
Furulya szól;
A pásztor ott
Tüzet rakott;
S mig elterűl
A tűz körűl,
S megszólal a
Bús furulya:
Ökre, lova
Jár tétova,
És harmatos
Füvet tapos.
Akközben a
Kert ajtaja
Halkan kinyíl;
Miként a nyíl
Odasuhan
Vig-boldogan
A pásztor, és
Van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más,
Ki eljöve?
Mint szép hive.
Mulassatok,
Ti boldogok!...
Mért köztetek
Nem lehetek?
Pest, 1844. július-augusztus
Költő, író, (fordító) neve:
Petőfi Sándor
vasárnap, augusztus 27
Zelk Zoltán:
TÖREDÉK
Az alkonyi nap visszanéz
- s mily szomorún - a tájra,
ellobban, parázzsá leszen
a kertek déli lángja.
Visszanézek, s nem szomorún,
vissza, az ifjúságra -
ha nem is csap magasba már,
ha csitul is a lángja,
de érzem, izzóbb, melegebb,
mélyebb szívem parázsa.
Az alkonyi nap visszanéz
- s mily szomorún - a tájra,
ellobban, parázzsá leszen
a kertek déli lángja.
Visszanézek, s nem szomorún,
vissza, az ifjúságra -
ha nem is csap magasba már,
ha csitul is a lángja,
de érzem, izzóbb, melegebb,
mélyebb szívem parázsa.
Költő, író, (fordító) neve:
Zelk Zoltán
szombat, augusztus 26
Juhász Gyula:
BUDAPESTI BÉKE
Egy vak koldus ül a körút robajló
Sötét aszfaltján, hol nyüzsög a boly,
Hol hajsza tart, és hol hajtott s a hajtó
Egyként lohol, s a lét pezsg, mint a bor.
Egy vak koldus ül és elõtte rémes
Plakátok ordító száz színe dúl,
Autó száguld, mentõkocsi vészes
Csengõje sír, s ezer ház égbe túr.
Egy vak koldus ül, és elõtte festett
Dámák libegnek, és sánták tipegnek,
És néha aranyhintón egy halott.
Õ ül örök közönnyel, mint a Buddha,
Ki már a semmiségbe nézve tudja,
Hogy minden útunk vége ott van, ott!
Egy vak koldus ül a körút robajló
Sötét aszfaltján, hol nyüzsög a boly,
Hol hajsza tart, és hol hajtott s a hajtó
Egyként lohol, s a lét pezsg, mint a bor.
Egy vak koldus ül és elõtte rémes
Plakátok ordító száz színe dúl,
Autó száguld, mentõkocsi vészes
Csengõje sír, s ezer ház égbe túr.
Egy vak koldus ül, és elõtte festett
Dámák libegnek, és sánták tipegnek,
És néha aranyhintón egy halott.
Õ ül örök közönnyel, mint a Buddha,
Ki már a semmiségbe nézve tudja,
Hogy minden útunk vége ott van, ott!
Költő, író, (fordító) neve:
Juhász Gyula
péntek, augusztus 25
Komáromi János:
AZ A NEVETÉS...
nevetés ült a felhőt rejtegető égre
és kékre festette a levegőt
de hiába kerestem a nevetőt
csak a hang...
az visszhangzott a fülemben
az a nevetés...
hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt
édes öröm
még a hang is csókolt
becézett
és jó volt minden rezdülés
mert lelkemig ért
hiszen értem csendült
nekem szólt
később huncut kuncogássá változott
incselkedő
szívet borzoló
izgató titkokat súgó dallammá
ígért mennyt
és adott poklot
de aztán felemelt
és a forróság ahogy átölelt
már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált
megszokottá
ott volt ha kellett
de többre már nem tellett
néha még kicsit simogatott
kicsit még melegített
de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott
az a valaha tisztán csengő
őszinte árnyalat
hogy megkopott
és egyszerre szinte vágott
olyan éles lett a belerejtett gúny
még az emlékétől is...
dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött
a közöny
amikor már csak másokkal nevetett
s ha elment talán
már nem is köszönt
csak intett
vagy mormogott szavakat
és a vidámság mindig ott maradt
ahova elvitte
és mosolya a közönybe ragadt
de mégis
most az a felhőkre ült nevetés
milyen sokat jelent
még nem fedte el a feledés
mert amit az évek a szívbe bele véstek
az bármilyen kevés
mikor már semmi nincs
akkor ismét
kellene még
...az a nevetés
nevetés ült a felhőt rejtegető égre
és kékre festette a levegőt
de hiába kerestem a nevetőt
csak a hang...
az visszhangzott a fülemben
az a nevetés...
hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt
édes öröm
még a hang is csókolt
becézett
és jó volt minden rezdülés
mert lelkemig ért
hiszen értem csendült
nekem szólt
később huncut kuncogássá változott
incselkedő
szívet borzoló
izgató titkokat súgó dallammá
ígért mennyt
és adott poklot
de aztán felemelt
és a forróság ahogy átölelt
már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált
megszokottá
ott volt ha kellett
de többre már nem tellett
néha még kicsit simogatott
kicsit még melegített
de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott
az a valaha tisztán csengő
őszinte árnyalat
hogy megkopott
és egyszerre szinte vágott
olyan éles lett a belerejtett gúny
még az emlékétől is...
dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött
a közöny
amikor már csak másokkal nevetett
s ha elment talán
már nem is köszönt
csak intett
vagy mormogott szavakat
és a vidámság mindig ott maradt
ahova elvitte
és mosolya a közönybe ragadt
de mégis
most az a felhőkre ült nevetés
milyen sokat jelent
még nem fedte el a feledés
mert amit az évek a szívbe bele véstek
az bármilyen kevés
mikor már semmi nincs
akkor ismét
kellene még
...az a nevetés
Költő, író, (fordító) neve:
Komáromi János
csütörtök, augusztus 24
Juhász Gyula:
IMÁDSÁG A GYŰLÖLKÖDŐKÉRT
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
Költő, író, (fordító) neve:
Juhász Gyula
szerda, augusztus 23
Juhász Gyula:
ÖREGEK ALTATÓJA
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!
Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!
Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!
Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!
Költő, író, (fordító) neve:
Juhász Gyula
péntek, augusztus 4
József Attila:
ÉN NEM TUDOM...
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
1937. máj. - jún.
Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.
És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?
1937. máj. - jún.
Költő, író, (fordító) neve:
József Attila
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)