Paul van Ostaijen:

TÚLLÉPTEM AZON A HATÁRON...

Túlléptem azon a határon,
Ahol minden normális ember
Meg kell, hogy álljon.
Egy barátom tudtomra adta,
Hogy nem ügyeltem a rendes - szerinte helyes - útvonalra.

De a sors - vagy ki? - így akarta,
Mert nekem a rendkívülit tartogatta.
A sorsom, nem én vagyok szokatlan.
Barátaimnál láttam a vágyat
Szép szerelemre új tavaszban.

De az én szerelmem
Őszi estén keletkezett,
Nagy szerelmem a város szélén
Messzi ligetben, mikor elhagyták az emberek - a rendesek.

Hideg télen nőtt naggyá szerelmem,
Mikor csak nagyon szép virágok nőnek.
Ezért szerelmem végtelenül szép,
Bár - barátom sajnálatára - ez sem mondható követendőnek.

(Weöres Sándor fordítása)

Jan van Nijlen:

TÁJKÉP

A bükkök rőtes, őszi fényben álltak
kék tenger előtt, rezzenéstelen.
Izzott az alkony, s levelek szitáltak
aranyában ezerszám, nesztelen.

Csönd, béke volt... De szűnös-szűntelen
búcsúdal szólt a napsütötte ágak
közül, hol mondhatatlan édesen
csivitolt a délre húzó madárhad.

Majd éj lett. A dal megszűnt. Felnyögött
a szél. A víz tompán csapkodni kezdett.
Az első csillag sárgásan villogott.

S a homályban egyszerre megjelentek
szigorúan, komoran a halászok
japán árnyképei a nád fölött.

(Rónay György fordítása)

Fodor Ákos:

XÉNIÁK

(14)

ÉN kacagtató történeteket tudok rólad,
TE tudod mozgatni a fülét.
Ő a megtévesztésig híven utánozza magát.
MI ügyesen használjuk a többesszámot.
TI sikerrel álcázzátok kiléteteket.
ŐK a legválságosabb helyzetekben is
férfias önuralommal viselik el
minden bajomat.