Vészi Endre:

VIGASZ LÉLEK ÜNNEP

Az emlék gangon

Fényleső kamasz az Akácfa utcában
űl a homályba süllyedő gangon

Tóth Árpád képzelt alakja közeledik
az udvar mélye fölött fölragyog az esti sugárkoszorú
Ha belép mindig esteledik
és fölhangzik a gordonkaszonáta A lélek
ragyogása ez mondom anyámnak
aki már évtizedek óta maga is csak egy
mélyhegedű szóló dallama Képzeld
emberevők lakomáján
egy szelíd ember maga a védtelen túlérzékenység
egy köhécselő férfi összeadott pénzeken
a Tátra hórácsai között

Az Esti sugárkoszorú dallamára

Divatcsinálók s kóklerek között
te mélyből zengő gordonkaszonáta
légkalapács után az esti csönd
lágy föveny melyet érint isten lába
Ha évfordulód nem volna kerek
feléd nyujtanánk akkor is kezünket
a százból hogyha hiányzik az egy
akkor is vigasz lennél lélek ünnep

Vészi Endre:

JÓZSEF ATTILA

Tűzben, időben

Kiben a mestert ifjan megtaláltam,
ő már örökkön mesterem marad.
Törékeny, karcsú férfi. Nem halálban -
egy árnyas úton sietve halad,
a Liget fáit ifjan fütyörészi
s mint nyáj tolul utána lomb, virág:
megáll, a hosszú kéményeket nézi,
lesi a füst fekete angyalát. -
Egy asszony piros reszelős kezében
megmelegedni keze megpihen:
nagy szikrák gyúlnak s szétomolva, ében
halállal tűnnek el a semmiben. -
Az éhség, a sötétség salakdombján
mint búvó patak, vörös tűz fakad,
s végigviharzik öreg erdők lombján,
ordítva lángot, üszkös szavakat.
Ő itt halad a tűzben, az időben,
nem rontott rajta ellenség, barát,
olvadhatatlan - fémfakasztó hőben,
s a vihar nem moshatja mosolyát.
Olyan okos, mint lámpánkban a villany,
hold-életünknek klorofilja, zöldje,
tó-életünkben hullám, álmainkban
a megvalósuló rend,
s a vastraverzeken simogató csend,
lírai, tudományos,
eposzi és magányos
ki délben levest velünk kanalazva
azt magyarázza, mi lesz majd tavaszra.

Címsorok

Kamaszok tündér pirulása;
Öregek sűrű bölcsessége;
Törvényírók szabatossága;
Toronyból ugrók szörnyű mersze;
Kérlelhetetlen, senki mása.

Vészi Endre:

HÁNY PERC A NYÁR?

Hány perc a nyár?
ellobban évszázadunk
szikrázó hajad zuhan
ékszergyík surran nagy köveken
lombvihar fejed fölött -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
vakító fénypillanat
Napból kiszakadt varázs
üvöltő habzó versenyfutás
lángol már a célszalag -
hány perc a nyár?

Hány perc a nyár?
tűnik a szép tünemény
szád körül a nevetés
szemedben dermed a dermed a fény
szív méri? stopper? halál?
hány perc a nyár?

Áprily Lajos:

HÓFÚVÁS

Szilaj fehér ménes: vihar
robog völgyünk felett, az élen.
Szorongsz? Gyengül a szív s a kar.
Lesz-e erőd birokra télen?

A hó utat, nyomot temet
s a szél hajnalra új fagyot hoz.
De nézd a csepp ökörszemet:
milyen hetykén jön ablakodhoz.

Illeg-billeg, magot keres,
s a hóba bátran visszarebben.
Nem csügged a félelmetes,
viharos téli rengetegben.

Áprily Lajos:

RABLÓ

Fehér virág a fákon: zúzmara.
S gyermekkorom azúrkék madara
a fehérségből sűrűn látogat:
viszi a száradt szilvaroncsokat.
Nesztelenül száll, alattomosan,
s ha csent, visszavitorláz okosan.
Most szajkó úrral nincsen is vitám
- hadd tisztogassa alvó kerti fám -,
de ősszel volt. Mert vitte a diót
s fumigált minden kérő szót, szidót.
Azután lopni kezdte gesztenyém
s hiába érveltem: "Hohó: enyém!"
Ha nappal űztem, hajnalban rabolt
és mindennap mohóbb étvágya volt.
"Ez mégis sok! - gondoltam - meglesem,
estefelé, mikor a nap hanyatló."
Jött, meglapult. És én erélyesen
így feddettem meg: "Te gyönyörü rabló!"

Őri István:

HANGTALAN MESÉK

Mikor kezünk összeér
ajkunk szerelemről mesél
hangtalan szavakkal
néma imádsággal
veszett vágyakkal
selyem-suhogással
bársony takaróval
szelíd öreganyóval
bottal topogóval
bölcsen mosolygóval
élettel
álommal
mesével
valóval
szívből szólóval
szívnek adóval

mikor kezünk összeér
szemed szememhez ér
hangtalan szavakkal
végtelen vágyakkal
szerelemről mesél

Fodor Ákos:

XÉNIÁK
(részlet)

(1)

ha mindenedet
odaadnád érte - mit
adhatnál neki?

(2)

ablakomból nézve, a Város
súlytalan, vonzó, mulatságos;
s ha csak pár lépést kell benne tennem,
már végzetes lépéseket tesz bennem

(3)

lábam előtt ült
egy madár, majd felröppent -
Nehezebb lettem.

(4)

hogy minden lefelé esik;
hogy ifjúból lesz az agg;
hogy az evőket megeszik;
hogy mindezekre süt a nap -
míg csak időnk le nem telik,
sorolhatnánk e dolgokat
s "természetes" mondjuk, pedig
érezzük: fantasztikusak

(5)

biztosítatlan
zuhanunk ki belakott
pillanatunkból

Siv Widerberg:

A VÁROSBAN

Tegnap a városban voltunk,
anya meg én.
Vásároltunk.
Vettünk egy nadrágot.
Vettünk egy pár cipőt.
Utaztunk a metrón.
Voltunk a bankban.
Meglátogattunk egy nagybácsit,
aki nyomorék,
és nem tud egyedül menni az utcán.
Vettünk egy konyhai órát.
Ültem egy széken,
míg anya felpróbált három ruhát.

"Mit csináltatok ma?"
kérdezte apa, mikor hazajött.

"A városban voltunk és jól

szórakoztunk"

felelte anya.

Muris!
Én egyáltalán nem találtam
szórakoztatónak.

Siv Widerberg:

MÓNÁÉKNÁL

Mónáéknál
úgy beszélnek a gyerekkel,
mintha nagy volna.
"Mit gondolsz?" kérdik
-- Móna papája meg a mamája --
"Mit gondolsz?
Szerinted hogy lenne jobb?
Szerinted hogy kéne csinálni?"
Aztán:
"Értem.
Azt mondod?
Lássuk csak.
Tényleg, tökéletesen igazad van!"
Vagy:
"Nem, azt hiszem,
ebben tévedsz..."

Szeretném, ha a Mónáéknál --
nálunk lenne.

Juhász Gyula:

KÖNYVEK ÉS KÖNNYEK

A könyvek boldog városában éltem,
Hol gót eszmék, görög romok,
Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok
Rejtettek el biztatva és kevélyen.

Nagy voltam én és törpe e világban,
Enyém volt minden korok vigasza,
A nagy világ, a kis haza,
Enyém volt asztalon és ágyban.

De egyszer útam innen kifelé vitt,
Az élet szele örökre elszédit,
Azóta véres és rózsás nyomon járok,

Enyémek az új arcok és új álmok,
Enyém a könny, láz, gond és szerelem
S könyvek igazát seholsem lelem!

Juhász Gyula:

MACSKAZUGBAN

Apró, vidéki város végin olykor
Megállít egy kis ablak, mely megett
Öreg anyóka a világba bókol,
Mely a szomszéd palánkjával szegett.

Csak néz merően téli csillagokra
Nyárfák fölött, havas felhők között
És néz nyugodtan, egykedvűn s az óra
Tizet kakukkol és a szél zörög.

Mit gondol ő az életről, halálról
És a világról, mely ily szűk neki,
A csillag a lelkébe mit világol
S az óra minek végét hirdeti?

A gondolat tán elszállt már fejéből
S szívében elszáradt a vágy, a gyász,
Mint aki hazatért a temetésről
És tudja, hogy itt nincs föltámadás?

Kaffka Margit:

UTAZÁS

Jer, csöpp matrózom! Építünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz,
Én sássziromból tűzök lobogót,
Árbóckosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most! -- Isten velünk!
Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,
...Már indul a hajó!
Kicsiny hajó, ezüsthajó.

Messzesuhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos partok közt repül, repül...
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen habok árján -- egyedül.
És im, a tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül.
Márvány hidak, száz oszlop... csillogó,
Köszönti mind. Honnan jösz, kis hajó,
Aranyhajócska, ezüsthajó...

Eltűnt? -- Ne sírj! Majd nagyranősz fiam.
Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!
Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.
A két karodba lesz csupán hited,
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem, --
Távol partok lakói összenéznek:
"Ki szólt? Ez Ige ismerős nekem!"
Honnan jöttél, titkos hatalmu szó?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.

Így futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szívekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
-- Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál, --
Sok összesímul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se' vál.
-- Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.

József Attila:

TÖREDÉKEK-ből

Zúgó, fehér
falkában ujból
ránk tört a tél.

Semmi remény.
Gyémánt a mennybolt,
erős, kemény.

Begyujthatunk?
Muszáj. Oly lágyak,
gyengék vagyunk.

Az ágy meleg.
Simuljunk összébb.
Vágy nem feled.

Ruhát, neked,
s teritett asztalt,
uj székeket.

József Attila:

DERENGŐ RÓZSA

Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derű, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.

Faludy György:

A TÁVOLABBI JÖVŐ

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

(Budapest, 1994)

Szergej Jeszenyin:

TÉL ÉNEKEL

Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Szergej Jeszenyin:

SZÁNTÓ, LIGET LETAROLVA

Szántó, liget letarolva,
vizek fölött nedves ködök,
mint a kerék, legurult a
bágyadt nap kék hegyek mögött.

Elaludt a kerékmarta
országút, és álmot látott,
azt álmodta: hó takarja
nemsokára a világot.

Magam láttam - zúgtak a fák,
körül a világ ködös volt -
szánunk elé fogta magát
paripának a vörös hold.

(Urbán Eszter fordítása)

Takács Zsuzsa:

EMLÉKEZZ

Mamának

E vad szorongást! a legszebb nyári nap –
közelitesz, de elhihetem-e,
leülsz és csésze kávéd kavarod,
– dübörög – sírás fojtja torkomat, –
halántékodnál jégverés:
a föld, egy nyári nap.

Elérhetetlen ülsz, magadhoz
vonsz és fejemet öledbe,
csupasz kárpitra, szálkás falemezre,
ölembe, a vékony semmire teszem,
simogatod, karolod,
simogatom, karolom – torz mutatvány.

Kiapadt kút a tájban
hol nem váltják egymást évszakok,
emlékeimbe meritett vödör:
üvegszilánk, homok.
Majd élnek ott is, nyikorog a lánc,
kezük szelíd kezed nyomán matat,
kiisszák a te poharadat,
és szomjuk nő és nem vigasztalódnak.

Én nem fogok a te kezedből inni,
én eldobom a rajtad-nőtt-virágot,
én nem fogok a földdel elvegyülni
édesen, rohadtan, tétovázón.

Ne halj meg ! – megtagadlak, elhagyom a házat,
küszöbödet, a lépcsőfordulót,
a korlátot, a nedves kapualjat,
nem nézek vissza többé:
keramitkocka-csönd,
betük melyek halálodat felirták a falra
futnak az üzletek fölött.

Mit jelent hogy déli tizenegy van,
és mit jelent hogy eztán hidegebb lesz,
a nyomok, a gallyak, az elszórt papirok
egy előszobában, az L alaku szögletek,
hogy a nem-levőnél a létező
az érthetetlenebb –

tedd le a csészét, kisérj ki,
az ajtót zárd be mögöttem –
azt mondod: rágondolnom nem szabad?
emlékezz! ez volt az a nap –

Nemes Nagy Ágnes:

FÁK

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Faludy György:

MEDITÁCIÓ

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

(Budapest, 1994)

Szabó Magda:

JANUÁR

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

Weöres Sándor:

RONGYSZŐNYEG (részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.