W. Shakespeare:

XCVII

De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez az eltolt idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
    vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
    sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Juhász Gyula:

EMLÉK

Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

Juhász Gyula:

ELMENŐBEN

Tán bánatom a felleg
És sóhajom a szél?
Ők messze délre keltek,
Ittmaradtam én.

Tán mosolyom a rózsa
És gyönyöröm a láng?
Hervadva, ellobogva
Néznek vissza rám.

Felhőn túl, szelek ágyán,
Hol örök rózsa nyit
És örök fény a párnánk,
Várnak valakit...

Juhász Gyula:

EMLÉK

A régi balkon még rám néz sötéten,
De nyári éjen
Már nem ragyog rám csillaga szemednek,
Ha alatta merengek.

A régi rózsa még fonnyadva ott van
A bús lapokban
És csókolják még régi nyári versek
S én még mindig szeretlek.

De nem járok már éjfélen a parkon
S a régi parton
Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

Áprily Lajos:

Költöző madár

Ázott mezőkről száll az őszi szag.
Hol jársz te már, gyönyörű gyurgyalag?
Lobogva kéklő déli ég alatt
arany sugár villantja tolladat.


A hűségesek

Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el,
nem mond búcsút a nyár felhőivel.
Ha hóviharral ránkszakad telünk,
a völgyben itt borzonganak velünk.