HAJNALI JÓZANSÁG
Hajnal felé - lehetett tán fél három-
Felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…
Felugrottam, kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.
Nem pihegett, némán aludt a város,
Nacíria
-ha tetszik: Béjaia-
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulvardon.
A szememből végleg kiszállt az álom.
Számoltam a hajnali rémületben
A pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán, megriadva.
Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
Félig álomban, félig már ébren
s mint, akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…
Körülnéztem
A csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
Moccanatlanul aludt feleségem,
Olyan békében, mit csak álom ad.
És akkor, ott, abban a pillanatban
Átlobbant rajtam a felismerés,
Hogy már valóban öreg lettem és
Attól, mi van, milyen távol szakadtam
-és hogy immár végleg magam maradtam.
Kihez szólhatok még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
Süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
-készülnöm kell a végső számadásra.
Mint látomás, úgy vonult el az égen
Az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
és a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…
Ha számba veszem ma, hogy mi maradt még,
Amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám az éveket.
Ma már tudom mi fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
Hamis próféták, kókler messiások
Szónoklata többé már sosem ámít;
Egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
Lassan a dolgok lényegére látok.
Hiába hívom, idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…
Mert más a világ. Akármerre nézz szét,
más lett a törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom a miértet…
Ha volna még, amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
Lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek,
kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett belőlem a Lélek
s hitem kiégett.
Pedig hogy hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
Új égboltok felé fényes szelek,
építeni új hazát, nemzetet
s hogy megforgatjuk az egész világot!
Hiába volt szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…
Hányszor is tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
-és mi mindent kiálltunk!
Meakulpázva hiába kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
Védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
Menteni van-e mentség?
Aláaknázott táj a lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!
Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.
Hűvös szél támad. Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fáklya
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög,
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért emlékek lavinája
Visszazúdul az elmúlt éjszakába.
Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.
Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!
