Arthur Rimbaud:

A KENYÉR-LESŐK

A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

(Fordította: Kosztolányi Dezső)


A MEGHÖKKENTEK

Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,

faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,

nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen

s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi

nótát dudol.

Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,

egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
cipót kiveszik a résen

s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek s a prücskök

a padlaton,

hogy életet leheli e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk

alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,

mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács

rudjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyilt csarnok

fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja

a téli szél.

(Fordította: József Attila)


PÉKMŰHELY ELŐTT

A hóban és ködben, setéten,
kidülledt farral, pince-résen,
mely fénybe ég,

öt aprószent vigyázza térden,
hogy sül a szőke, nagy kenyér benn,
süti a pék.

A tészta lágy, seszin csomója
billen, a rőt sütőbe tolja
a pőre kar.

A jó kenyér pattogva sül benn,
dunnyog a pék száján derülten
egy régi dal.

Ők csak gugolnak, egy se moccan,
anyás meleggel és pirossan
süt ki a fény.

S ha holmi dús éjféli torra
kisül a friss csipócska sorra
a láng ölén

s a jószágban zengnek a füstös
vén gerendák alatt a tücskök
s a kenyerek,

e fült odu nekik az élet,
s rossz rongyaik alatt a lélek
föl-fölremeg,

boldogok ők itt újra, vásott
toprongyosok és zuzmarások,
kis Jézusok,

a rácsra képpel rátapadnak
s rózsálló, pötty szájuk az ablak
résén susog

révült imát - s ugy leborulnak
a pincelyukra, hol az Urnak
tűz-mennye süt,

hogy kireped nadrágjaik alja,
s a téli szél cibálja-falja
kis pendelyük.

(Fordította: Kardos László)


RIADTAK

Feketén a hóban, a ködben
a fénylő pinceszelelőben

faruk kerek,

- nyomorúság! - öt kicsi, térden,
nézi, hogy késziti a pék lenn

a kenyeret.

A szürke tésztát megsodorva,
látják, egy izzó lukba tolja

a pőre kéz.

Hallják, amint a jó kenyér sül.
A pék arcán bő nevetés ül,

úgy fütyürész.

Egy se moccan, odatapadnak
s szívják a rőt, ölmeleg ablak

jó illatát.

Mikor, tán esti vigalomra,
kiszedik mind a zsemlyeforma

cipók sorát,

s a füstfogta gerenda s négy fal
árnyában dalt zeng a kenyérhaj

meg a tücsök:

hő létet ont e pincemély itt,
s rongyuk alatt ujjongni érzik

a lelkük ők,

s úgy föltolul bennük az élet,
hogy dérvert Jézuskák szegények,

kis rózsaszin

orruk nekinyomva a vasnak
bedünnyögnek kábán az ablak

rácslukain,

csöpp állatkák, imát rebegnek
s oda dőlnek, honnét e mennynek

friss fénye süt,

oly mélyen, hogy nadrágjuk szétmegy,
s leng ütemén a téli szélnek

a pendelyük.

(Fordította: Rónay György)