Ady Endre:

MAGYAR JAKOBINUS DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Emily Dickinson:

ÓLOM-SZITÁN SZITÁL...

Ólom-szitán szitál,
Erdőket púderez.
Az út redőit márvány
Vattával tölti meg.

A hegynek és a síknak
Egyforma arcot ad,
Kelettől újra keletig
Töretlen homlokot.

A kerítésig ér,
Beburkol rácsokat,
Amíg prémbe süllyednek el -
Mennyei fátylat oszt.

Csak csonk és rönk és szár
A nyár üres tere,
Csak ők tudják, hol volt szüret,
Különben nincsen jele.

A cölöpök csuklóján
Királynői fodor;
Művészei kísértet-hadát
Szétfújja. Nincs sehol.

(Fordította:Károlyi Amy)

Tóthárpád Ferenc:

HŰSÉGED

A hűséged enyém.
Vakon bízom benned.
Hiszem azt, hogy mindig
tudod, mit kell tenned.

A hűséged enyém.
Meghalnék teérted.
„Jóban, rosszban, veled...”
– te is azt ígérted.

A hűséged enyém,
s tiéd a hűségem.
Minden földi kincsem
hűségre cserélem.

Örökké s egy napig
tápláljon a remény.
Nem riaszt meg semmi,
ha hűséged enyém.

Kormos István:

TÉL KÖZELEDTÉN

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Rónay György:

SZERDA ESTE

Szerda este Szabó Jánosék ajtaján
koldus képében zörgetett az Isten
s kért egy falásnyi kenyeret a kenyerükből.

De Szabó János ideges volt és rákiáltott:
„Hord el innét magad te csavargó!”

Hanem az asszony megszánta az öreget,
s kiszólt a küszöbön:
„Várjon csak, jó ember,
maradt tegnap délről egy tálka levesem,
megmelegítem, ha megissza.”

Az öreg leült a küszöbre,
megvárta, míg a leves megmelegszik,
aztán fogta a tányért és kihörpölte az egészet.

Azzal fölállt és elköszönt.

Odabent közben Szabó János
leakasztott a szekrényből egy viseltes kabátot.
„Ezt – mondta az asszonynak – neki adnám.”
Az asszony vállat vont.
Az ember topogott egy ideig,
aztán mégis kiment,
hogy a koldusnak adja a kabátot.
De az Isten akkor már messze járt,
s lassan eltűnt a jegenyék közt.

Rónay György:

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! – mondom. – Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs…
– Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.

Petőfi Sándor:

AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február

Leszek Kolakowski:

GYŰLÖLETBEN ÉLNI, - HALÁLBAN ÉLNI...

Soha, senkinek, semmilyen körülmények között, semmilyen helyzetben nincs joga gyűlölni.
Az igazság, abban a pillanatban igazságtalansággá válik, mihelyt a gyűlölet segítségével kívánják megvédeni, vagy ami ugyanazt jelenti: önmegsemmisítés a gyűlöletet az igazság szolgálatába állítani.
A gyűlölet tönkreteszi, erkölcsileg védtelenné teszi az egyént a külső erőkkel szemben. A gyűlölet az egyén erkölcsi megsemmisítését, öngyilkosságát jelenti, s még a szolidaritás gyökerét is kitépi a gyűlölködőből. A kifejezés: vak gyűlölet - kitűnően mutatja a lényeget. Nem lát mást, csak ezt: gyűlöletet!
A gyűlöletnek pusztán negatív jellege megbénítja az emberek közötti érintkezés normális formáit, elpusztítja a személyiséget, és így kitűnő eszköz arra, hogy az embert szellemileg lefegyverezze.
A gyűlölet mindent felemésztő energiája megöli a bizalmat, az emberi kapcsolatokat, véget vet az egyén integritásának, és ezért lelkileg előbb semmisíti meg magát az egyént, mint állítólagos ellenségét. Ebből kiindulva megállapíthatjuk: gyűlöletben élni annyit jelent, mint halálban élni.