Váci Mihály:

SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      feltámadtam a világ ellen,
      dúdolva szálltam, ténferegtem,
      nem álltam meg – nem is siettem,
      port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      minden levéllel paroláztam;
      utamba álltak annyi százan
      fák, erdők, velük nem vitáztam:
      – fölényesen, legyintve szálltam
      ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      nem erőszak, s akarat által,
      ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
      áradtam a világon által,
      ahogy a sas körözve szárnyal:
      fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      a dolgok nyáját terelgettem,
      erdőt, mezőt is siettettem,
      s a tüzet – égjen hevesebben,
      ostort ráztam a vetésekben:
      – így fordult minden vélem szemben,
      a fű, levél, kalász is engem
      tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
      nem lehetett sebezni engem:
      ki bántott – azt vállon öleltem,
      értve-szánva úgy megszerettem,
      hogy állt ott megszégyenítetten
      és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
      jöttömben csendes diadal van,
      sebet hűsít fényes nyugalmam,
      golyó, szurony, kín sűrű rajban
      süvített át, s nem fogott rajtam,
      s mibe naponkint belehaltam,
      attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.