2006. augusztus 25.

Komáromi János:

AZ A NEVETÉS...

nevetés ült a felhőt rejtegető égre
és kékre festette a levegőt
de hiába kerestem a nevetőt
csak a hang...
az visszhangzott a fülemben

az a nevetés...
hogy megváltozott...

valaha tisztán csengő kacagás volt
édes öröm
még a hang is csókolt
becézett
és jó volt minden rezdülés
mert lelkemig ért
hiszen értem csendült
nekem szólt

később huncut kuncogássá változott
incselkedő
szívet borzoló
izgató titkokat súgó dallammá
ígért mennyt
és adott poklot
de aztán felemelt
és a forróság ahogy átölelt
már nem a pokol tüze volt

majd udvariassá vált
megszokottá
ott volt ha kellett
de többre már nem tellett
néha még kicsit simogatott
kicsit még melegített
de már valahogy mégsem volt jelen

azután kicsit más színt kapott
az a valaha tisztán csengő
őszinte árnyalat
hogy megkopott
és egyszerre szinte vágott
olyan éles lett a belerejtett gúny
még az emlékétől is...
dühöm újra kigyúl

de rosszabb is jött
a közöny
amikor már csak másokkal nevetett
s ha elment talán
már nem is köszönt
csak intett
vagy mormogott szavakat
és a vidámság mindig ott maradt
ahova elvitte
és mosolya a közönybe ragadt

de mégis
most az a felhőkre ült nevetés
milyen sokat jelent
még nem fedte el a feledés
mert amit az évek a szívbe bele véstek
az bármilyen kevés
mikor már semmi nincs
akkor ismét
kellene még
...az a nevetés

Nincsenek megjegyzések: