Benjámin László:

KÖZNAPI DOLGOK IGÉZETE

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Benjámin László:

A VADASKERTI ÚTTÓL A KÁLVIN TÉRIG

Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason
viszem álmos rosszkedvemet
keresztül a fél városon,
a Vadaskerti úttól a
Kálvin térig háromnegyed
óra hosszat most folytatom
tegnapi töprengésemet,
ahogy majd holnap a mait.
Mellettem elkésett diák
toporog, batyuik felett
trónoló solymári kofák
magukfeledt diskurzusát,
zajos pletykáit hallhatom
előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason.

Lőrincen, Kispesten, Budán,
Angyalföldön - zötyög velem,
csak visz, csak visz a villamos
keresztül a fél életen.
Arcok cserélődnek, falak
- iskola, műhely, hivatal -
de az út változatlan az
örök egyforma kocsival.
Harminchat éve utazom,
megőszült közben a gyerek,
gyűjteménye sincs már, csupán
a megtett kilométerek;
ha számolnám, kijönne tán
százötven vagy kétszázezer -
akárhány világutazó
beérhetné már ennyivel.

Előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
hallgatom a világ zaját,
az újságot kiolvasom.
Ez a világ: a nyomtatott,
s amennyi kétoldalt az út
futásában föl- s eltűnik,
s ami a kocsiba szorult;
világom a papírba-zárt
emberiség, az absztrahált
élet intézete, ahol
"tudományos főmunkatárs"
címen kapom a fizetést,
mélázva sorsom humorán,
hogy így nevem mellé került
a munka meg a tudomány.

Esőben mégis a fedél,
sötétedésben menedék -
fáztomban ez a kis-világ
lehelte ember-melegét;
itt volt találkozóm velük,
kik lelkem belső zugain
tanyáznak már azóta, mint
kedves öcséim-húgaim,
nevük szerint Anni, Kati,
Románka, Ibolya, Piri,
Évi, Dici s Attila és
Áron, Tibor, Pista, Feri;
mindőjüket megilleti,
hogy ez a néhány rímem is
szeresse őket, mielőtt
elcsavarognék innen is,

előbb az 56-oson,
aztán a 63-ason,
aztán honnan-tudnám-hová,
a mit-tudom-én-hányason.
Indultam ifjan és mohón
a Tág Világ, a Hír felé -
csak visz, csak visz a villamos
a nyugdíj felé, a sír felé.
Harminchat éve utazom,
közben eltűntem nyomtalan;
aki elindult, elveszett,
nem őrzök mást, csak nyugtalan
csavargó-kedvét, holtomig
viselve zárt, fegyelmezett
arcom mögött, a gyászt, azért,
aki már sohasem leszek.

Benjámin László:

Benjámin László:

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a massziv végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.