Szabó T. Anna:

HÓPIHE

December van, ünnep-hónap:
itt az ideje a hónak!
Pár pihe is elég lenne,
ide hullna tenyerembe.

Rövid a fény, gyorsan halad,
későn kel fel reggel a nap,
paplanomba gömbölyödök,
szuszmorászni, mint a sünök,

burkolózni jó melegbe,
fütyülni a fergetegre,
akarva vagy nem akarva
jót aludni betakarva.

Úgy vágyódom csupa jóra,
mint a mező puha hóra –
vár, mintha a napra várna,
paplan alatt lágy az álma.

Szabó T. Anna:

FEBRUÁR

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túlvagyunk lassan a tél nehezén.

Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén föld rossz kerekén –
túlvagyunk mégis a tél nehezén.

Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?

Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túlvagyunk, látod, a tél nehezén.

Szabó T. Anna:

ÖRÖKSÉG

Lengyel Balázsnak

1.

Tanulni kell. Tőlük tanultam nézni.
Várost és mezőt, záporvert tetőt,
felhőábrát, vésett kőtömböket,
szétgéppuskázott házfalak előtt
virágzó hársfát, lekaszált füvet.

Tanulni kell. Tőlük tanultam élni.
Történetük az én történetem.
Répát, nyers krumplit nem ettem,
fagyott földbe sem temettem -
örökségem mégis ostrom,
bombakráter, lótetem.

2.

Tanulni kell. Tőlük tanultam írni.
Hogy továbbadjam, amit kaptak, adtak.
Verset a vershez, szót a kínhoz mérni,
és meghallani, amit elhallgattak.

Mert élnek ők, mert állnak az időben,
mert senki őket nem bánthatja többé,
a hangjuk is, az arcuk is időtlen.
Vannak és lesznek, örökkön örökké.

Szabó T. Anna:

ELHAGY

Elárul és elhagy.
Kilök magából és elhagy.
Önmagát adja ennem és elhagy.
Ringat és elhagy.
Talpam simogatja, fenekem törüli
hajamat fésüli, elhagy.
Orrom az illatát issza, ölel:
"Soha nem hagylak el!" Elhagy.
Áltat, mosolyog, súgja: "Ne félj!"
Félek és fázom, és elhagy.
Este lefekszik az ágyra velem,
azután kioson és elhagy.
Nagy, meleg, eleven, fészekadó
csókol és dúdol és elhagy.
Cukorral tölti a két tenyerem
tessék, ehetem: elhagy.
Sírok és ordítok, úgy szorítom:
foghatom, üthetem, elhagy.
Csukja az ajtót és hátra se néz
nem vagyok senki, ha elhagy.
Várom, ahogy remegő kutya vár:
jön, ölel, simogat, elhagy.
Ő kell, mert nélküle élni halál
felemel, melegít, elhagy.
Ketrec a karja, de ház az öle
vágynék vissza, de elhagy.
Egy csak a lecke: nem ő vagyok én
idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!
Lesz majd benne, kit elhagyj.
Csukd be az ajtót, vissza se nézz:
várni a könnyebb, menni nehéz
lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul
mindig lesz, aki vár, aki fél
mindig lesz, aki vissza se tér
megszül, és meghal, és elhagy.