Paul Géraldy:

TE MEG ÉN

FINÁLÉ

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj... De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső... Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán... Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincsen semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre... S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk... Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk... egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak hosszu hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tünődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi hires szerelmünk, jaj, mi lett!

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi!... Hogy esik!

De ily időbe mégse menj... Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szivünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz,
S melletted én is egyedül leszek.

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Paul Géraldy:

ÁRADOZÁS

Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond...
Ezt zúgom egyre a szivednek...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!...
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban!
Várj, kitalálok valamit...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk.
Amit érzünk, ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni...
Tudd meg, mivel vagyok tele...
De bár találnék sok költői dolgot -
felelj nekem - több lenne-e,
mint az, hogy átölellek így, te boldog
hétköznapom költészete,
mig százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Paul Géraldy:

TŰNŐDÉS

Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok...
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Paul Géraldy:

(Fordította: Kosztolányi Dezső)