A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Faller János. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Faller János. Összes bejegyzés megjelenítése

kedd, április 6

Faller János:

OKTÓBER

Az égen lusta ívben száll a nap már,
a prés torkából édes must csorog,
a fáradt földet bő korttyal itatják
hideg szelek és zúgó záporok.

Elszállt a nyár. Búcsúzz el most a nyártól,
elszunnyad a völgy, a domb s a rét,
s a csonka cserfa, hű és bölcs barátod:
az ősz teríti rájuk kék ködét.

Nem kóborolhatsz többé mély avarban
a Szár-tetőn, szűk ösvényeken,
gombát kutatva. Most bezár a zápor
s csak szellemed száll el a szeleken.

Hínár virágzik forrásunk vizében
s a partján sás közt sikló surran át,
kunyhónk falán repkény hervad és
az utak mentén vetkőznek már a fák.

Rőt lombokon hűs szellő döngicsél
és rege repül a régi vár alatt.
A dombok ormán bíbor sziklakőből
az ősz hatalmas emlékjelt farag.

Vonulj szobádba, húzódj most magadba,
szűk látóköröd a kert s az almafák,
s ne is bújj ki sivár odúdból, csak ha
szél füttyönget s hajlong a nyírfaág.

hétfő, szeptember 28

Faller János:

SKIKDAI ALKONYAT

Nézz, nézz a fénybe. Az öböl fölött
fehér fátyolként terül szét a köd,
míg odafönn, a hegyek ormain,
lilára válik már a rózsaszín
s valami káprázatos, szertelen
játékba kezd a fény s az ég velem.

Vésődj agyamba, ritka este, te,
szép alkonyat eltűnő remeke
- s az emlékezet úgy őrizze meg,
híven idézve majd, e perceket,
mint ritka lepkét régi kőzetek:
szárnyaikban finom erezet,
ez az egyszer-volt, törékeny remek,
rejtve, lapulva századokon át
hirdeti a szép örök igazát…

Mert ami most jön: naptalan napok.
Elfeledünk majd fényt, eget, napot,
Mocsok borít el mindent, ami szép,
a rajongást, az ifjúság hitét,
kócsagröptű, tündöklő álmokat,
szép szerelmeket, szelíd vágyakat
- s üres kezekkel, kopár ég alatt
várjuk a számonkérő szavakat,
mikre felelni, s igazolni kell,
hogy életünket hogy herdáltuk el…

Mert hitvány ez a kor. A szellemet
lealjasítják cenkek, stréberek;
buzgólkodnak a sunyi besúgók,
a gyáva talpnyalók, képmutatók,
és glóriával a fejük felett
látod a megdicsőült spicliket.
A förtelem Walpurgis-éje ez:
nincs már köze senkinek, senkihez
s ha akad néha még egy hű barát,
torkára fojtják hitvalló szavát.
Hamis hiteket hirdető papok
szavalják a betanult szózatot;
a rothadás fémjelzi ezt a kort,
kiütközik testén a hullafolt,
a tettre gyáva gyengék serege,
hívő, kinek nincs miben hinnie,
torz szándékok és aljas módszerek,
elvetélt hitek, színlelt kételyek.

Korcs Cézárok s galád hatalmasok
Közt életünk, jaj, mivé változott!

Ez a gerinctelenség százada,
hol az ember embernek farkasa.
Magad maradsz, pompéji katona.

Látod, nem marad más vigasztalás,
gyarló létünkre vélt igazolás,
mint ez a hamar eltűnő varázs:
fények játéka, illó alkonyat,
emlék-idéző, megkopott szavak,
pár kedves arc, egy dallam – elfakult
vásznak színén a darabokra hullt
idő szilánkja: pár maroknyi múlt.

Nézd hát az ég eltűnő fényeit,
fénytelen sorsod égi jeleit.
Emlékké vált már ez az alkonyat,
Agysejtjeidbe rögzítve marad
- s nincs isten, ember, törvény, rendelet,
aki belőle bármit elvehet!

A nap lassan a hegy mögé bukik.
Őrizd görcsösen az emlékeid.

szombat, március 19

Faller János:

***

Csikorgó napjaim futószalagján járva,
ahol az agy kifárad, ahol a szív kiég,
amikor a szabadság kapuit már kitárja,
hallgatom a vigaszt: a rigók énekét.

Hajnalban, hat felé, harmatos pirkadatban,
álmaim zeg-zugos útjait járva még,
hallom: a bodzafán megint rigódal harsan
s idézi régenvolt éveim reggelét.

Tudom, napjaim homályba hullnak már
s meg-megbotlik szívem, az örök zaklatott,
lapjait sebesebben pergeti rám a naptár
s ritkulnak benne a pirosbetűs napok.

És mégis, mégis: a rigódal hallatára
a lélek újra s újra felszárnyal, nyugtalan.
Nehéz fizetni bár: ez az emlékek ára
- és újra fogadom: nem adom meg magam.

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

hétfő, szeptember 6

Faller János:

HAJNALI JÓZANSÁG

Hajnal felé - lehetett tán fél három-
Felébredtem. Felriasztott az álom,
egy álom, mellyel vadul hadakoztam
valami sötét odúban, sarokban,
párnám cibálva, takaróm lerúgva,
egy feneketlen kút mélyére hullva
ahol egy sosem-látott szörnyalak
szorongatta fuldokló torkomat…

Felugrottam, kutatva szerte-széjjel,
s az alvajárók kábult reflexével
rágyújtottam. Az erkélyre kiálltam,
hogy a megszokott panorámát lássam.

Nem pihegett, némán aludt a város,
Nacíria
-ha tetszik: Béjaia-
hidegen fénylett a lámpák sora
a kikötőben és a boulvardon.

A szememből végleg kiszállt az álom.

Számoltam a hajnali rémületben
A pulzusom lehetett tán száznegyven
s mint éji tolvaj, kit váratlan tetten
ér a felébredt gazda,
úgy álltam ott, kábán, megriadva.

Köd szállt – s én fel, a csillagokra néztem,
Félig álomban, félig már ébren
s mint, akinek a múlt határain túl
lavinaként emléke mind megindul
és rázúdul, a jelent elsodorva,
ami addig volt, a múltja, sorsa,
míg ragyogott fenn és lenn a sok láng itt,
őt idéztem, a költőt, Kosztolányit,
aki egy rég beomlott balkonon
így állt, cigarettázva, a költő-rokon,
s rádöbbent, hogy a végső állomás
felé indulva már valami más
csoda tárul itt a szemünk elé:
a felismerés, az öregeké…

Körülnéztem
A csend-bélelte afrikai éjben,
sors-igazító csillagok alatt.
Mögöttem benn, a szoba anya-melegében
Moccanatlanul aludt feleségem,
Olyan békében, mit csak álom ad.

És akkor, ott, abban a pillanatban
Átlobbant rajtam a felismerés,
Hogy már valóban öreg lettem és
Attól, mi van, milyen távol szakadtam
-és hogy immár végleg magam maradtam.

Kihez szólhatok még, kihez kiáltsak?
Hová lettek a barátok, a társak?
A dombról már lefelé ballagok,
Süvítenek felettem a napok.
Nem várhatok már semmilyen csodára
-készülnöm kell a végső számadásra.

Mint látomás, úgy vonult el az égen
Az életem, ötvenvalahány évem:
megcsúfolt hitek, szikkadt szenvedélyek,
torz káprázatok, makacs tévedések
és a láng, mely oly lobogva égett,
hogy most is vakít még, ha visszanézek…

Ha számba veszem ma, hogy mi maradt még,
Amiről tán szívesen számot adnék,
látom, tudom, hogy egyre kevesebb:
eltékozoltam, lám az éveket.

Ma már tudom mi fontos és mi számít.
Nem hiszem már a szerelem csodáit;
Hamis próféták, kókler messiások
Szónoklata többé már sosem ámít;
Egyre kevesebb már, mit megcsodálok:
Lassan a dolgok lényegére látok.

Hiába hívom, idézem a múltat:
zászlóim kifakultak.
Megkopott a hit, megviselt a hűség
- s halmozódik bennem a keserűség…

Mert más a világ. Akármerre nézz szét,
más lett a törvény, más a Mérték
s devalválódott minden érték,
amiben hittem valaha,
amit vallottam valaha,
amit hirdettem valaha –
és én egy evakuált égnek
kiálthatom a miértet…

Ha volna még, amiért égjek!
De nincs már miért harcba szállnom:
Lomtárba került minden álmom
s hiába várok kakasszóra,
ez a kora hajnali óra
rádöbbent, hogy hiába keresgélek,
kudarc hirdeti, merre jöttem,
lángnyelv már nem lobog fölöttem:
elveszett belőlem a Lélek
s hitem kiégett.

Pedig hogy hittünk – én s a nemzedékem!
Nekünk jelent meg a csillag az égen
s követni véltünk hívó szózatot…
Hogyan vágtuk sutba a tegnapot!
Hittük: repítenek
Új égboltok felé fényes szelek,
építeni új hazát, nemzetet
s hogy megforgatjuk az egész világot!

Hiába volt szabadság, szerelem,
mert csapdába csalt a történelem:
torz diktátorok, fennkölt renegátok
árnyékában hunytak a lobogások.
Hányan haltak meg helyettem és értem!
Köd-alakjukat ha még felidézem
ma is elönti arcomat a szégyen…

Hányszor is tévedt tévutakra lábunk!
Mi mindenért kiálltunk
-és mi mindent kiálltunk!

Meakulpázva hiába kiáltunk:
torkunk berekedt, megrokkant a hátunk.
Van-e még, aki szóljon
Védelmünkre – van-e ki igazoljon?
Bűnbánatunk gyötrelmes töredelmét
Menteni van-e mentség?

Aláaknázott táj a lelkünk:
aknazáron át meneteltünk
mi több mint ötven éven át.
Hányszor vártuk és hogyan a csodát!

Ma már tudjuk, hogy nincsenek csodák.

Hűvös szél támad. Jön a pirkadat.
A hegyen túl készülődik a nap.
A kikötőben, mint neon-lidércek,
hunyorognak a fények.
Lassan felszáll a köd
s az öböl felett, mint megtépett fáklya
az éjszakának, szétfoszlik a pára.
Kutya ugat, egy gépkocsi zörög,
ébred a város. Megindul az élet.
A számonkért emlékek lavinája
Visszazúdul az elmúlt éjszakába.

Készülj hát te is, készülődhetsz, lélek.
Nézd: felragyognak a reggeli fények
az öböl vizén s megrezzen a pálma,
ahogy a tengeri szél megcibálja.

Elhangzott az ítélet.
Legyen erőm, hogy véle szembenézzek!

Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket

kedd, augusztus 3

Faller János:

HAJNALI KONCERT

Utoljára tán húszéves koromban
jártam így a hajnali parkon át,
valami régi kisvárosban,
hallgatva a rigó dalát,

kadenciáit, trioláit,
fel-felujjongó füttyszavát,
mely olyan édes, olyan tiszta
volt, mint maga az ifjúság.

Bizony, több mint tíz éve ennek
s most, hogy megint a pirkadat
kísér át a park fái közt és
ébredeznek a madarak,

és felharsan a rigó füttye,
épp úgy mint akkor, az a dal
ujjong most, feledhetetlen,
trillázó, örök-fiatal

dallamával körülbecézve,
megsimogatva a szívem,
úgy, hogy magam egy percre újra
vidám diáknak képzelem.

Igen: ez a dal, ez a drága
rigófütty mit sem változott,
ugyanazok a trillák szállnak,
ugyanazok a futamok,

fáradhatatlan kedvvel fújja
a virtuóz kis énekes
- és én hallgatom szívdobogva,
szinte félve, hogy vége lesz.

Még egy ujjongó és kitartott
füttyszó – és elszáll a madár.
A hajnali koncertnek vége.
A nap kezdődik: munka vár.

De ma, míg járok jobbra-balra,
itt hallom egész napon át
zengeni szívemben az
ujjongó kis rigó dalát.

Valamire lám megtanított
a rigószavú pirkadat
- s egy napra újra fiatalnak
s boldognak érzem magamat.

1959
Photo Sharing and Video Hosting at Photobucket