Ellen Niit:

EGY APRÓ DAL

Egy apró dal hevert a parton
együtt a kagylósereggel.
Egy apró dal hevert a parton
eső után ma reggel.

Egyetlen szála volt a dalnak,
sós ízű, mint a tenger:
csak téged, csak téged akarlak
holtomig-szerelemmel.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit:

HA ISMERLEK GYEREKKOROMBAN

Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet.

Minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket,
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a fekete víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról,
felhővonulásról
(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!),

s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.

És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

(Fordította:Rab Zsuzsa)

Ellen Niit:

OTTHONT ADSZ

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülni valót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Ellen Niit:

AZT HITTEM

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

(Fordította: Képes Géza)